Toscanini

"...Natasha-val együtt voltunk Toscanini egyik utolsó koncertjén. (...)Ezt a legendás hírű karmestert sosem láttuk azelőtt, és felkészültünk arra, hogy szenvedélytől fűtött kézmozdulatok, és démoni mozgás látványos örvénylésének leszünk tanúi. Elképedve láttuk, hogy a törékeny figura tökéletesen nyugodt maradt, s csupán egyik kezének apró, szinte észre sem vehető mozdulatával vezényelt. (...) Olyan kristálytiszta értelem, és rendkívüli intenzitású érzelmi jelenlét sugárzott belőle, hogy szinte semmit sem kellett tennie. Csak figyelnie kellett, hagynia, hogy a belső hallás számára alakot öltsön a zene, és a külső hangzás, amit e belső figyelés eredményeképpen hívott elő, megfelelt annak, amit hallania kellett.
Megpróbáltam ezt a technikát alkalmazni a rendezésben, (...) és az eredmény katasztrofális volt. Nem tudtam pontosan, hogyan kell figyelni, és hogy mi is az, amit figyelek, és be kellett látnom, hogy Toscanini is csak egy szenvedélyes gesztusokkal és mozgással végigvezényelt hosszú élet végén érkezett el ehhez a lehetőséghez.
Az egyszerűséget elérni egyáltalán nem egyszerű; az egyszerűség egy olyan dinamiks folyamat végeredménye, ami magába foglalja mind a túlzásokat, mind a túlzások fokozatos eltűnését.
Toscanini megmutatta nekem, hogy az ember nem tánozhatja valaki másnak az életútját: bizonyos élményeket nekünk magunknak kell kell végigélnünk. (...)
Valaminek a hallgatása titokzatos folyamat. Ahhoz, hogy a testünk képes legyen mozdulatlanul hallgatni valamit, először mozgásban kell edződnie. A karmesterek nem véletlenül élnek hosszú életet; egész életüket testgyakorlással töltik, és azzal, hogy megteremtik test, érzelem és gondolat harmóniáját. A próbák és az előadások megkövetelte erőfeszítés igénybe veszi lényük minden részét: testük igénybevétele a sportolókéhoz vagy táncosokéhoz hasonló, érzelmeiké az énekesekéhez és szeretőkéhez, agyuké a matematkusokéhoz és a gondolkodókéhoz - s mindez egyszerre és egyenlő arányban.
Az a test, ami ilyen módon edződött, végül képes arra, hogy mozdulatlanul álljon és figyeljen..."

(Peter Brook: Időfonalak)