2009. január 24., szombat

(l)Achenmann, A`lom, Alex, Alma

Ma délután végre volt időm álmodozni…
Mood IndiG:)....

Hullámzáspillanatok az elmúlt 18 napból:

..Mitől és mikor lesz valami vérré?
Mikor lesz a betűből Tapasztalat?
Mikor megyek napfelkeltét nézni jéghideg téli éjjel, és látok majd harmatos pókhálót?
Miért vagyok ITT?
Mi az az ÉLET, miért kaptam, jó felé haladok-e egyáltalán?
És mi a zene?
Mi ez a sok kérdés…"

Lachenmann. Beszél a neve: egykilencven körüli sasfül, huncut szemekkel.
Életemben még ilyen nehéz dologgal nem találkoztam, mint amit neki sikerült leírni.
Ballal kitámasztva, jobb lábbal a pedálon állok a zongora felső oktávjánál. Bal kezemben műanyagkalapács, jobb tenyerem a legmagasabb hangokra. (Tessék szíves vizualizálni ezt a testhelyzetet! Lehet, hogy javasolni fogom jóga tanfolyamokra mint “Lachenmann” ászana…) Vadul koncentrálok, hogy a következő ütemben a kettő triolájából az o után egy kicsivel velőtráző sikolyt bírjak hallatni, amit a triolából a “la” pillanatában félbeszakítok egy – a zongora tőkéjére mért – kalapácsütéssel, ill. egyidejűleg a jobbkezes klaszterrel.
És közben már az azután következő ütem jár a fejemben, ahol már bankkártyával, és triangulumütővel a zongora legalsó oktávjának húrjain kell akcióznom, jobb lábbal a jobb pedálon maradva.
Szőkébe hajló mosolyt villantok a karmester felé, amikor a sikoly után nem sikerül a rendelkezésre álló két negyed alatt átalakzódnom az alsó oktávokra. Sebaj, még van a koncertig három nap…


Egyik nap csoda volt az ég az "Alex" felett. A TV-torony élesen reflektorfényben, mögötte a lilás-fekete esti égbolt. Felette pár áttetsző, fátyolszerű felhőpamacs. A Spree és a Berliner Dom felett pedig egy be-, vagy inkább kiúszó hatalmas, sűrű, egybefüggő fehér felhő, a sötétedés utáni város fényei által mindenféleszínűre festve. A szél hihetetlen sebességgel fújta, de ez csak akkor látszott, ha ez ember a szeme sarkában megtartotta a Vörös Városháza égbeszökő tornyát, mint origo-t.
Fél órával később már csak a Kis Herceg bolygói ragyogtak a maguk titokzatos megfejthetetlenségében az "Alex" felett.
Álmom Freud bácsi (és az összes álomtudor) figyelmébe!
Hugommal egy sötét, vészjósló csendbe burkolózott faluban. Egyetlen lámpa világítja meg homályosan az utcát. Mintha egy Hitchcock filmbe vagy még inkább Kaffka regénybe csöppentünk volna. A levegőben érthetetlen feszültség szikrázik.
Bemegyünk egy házba, és ott egy furán kinéző középkorú pár mindenáron étellel akar kínálni minket. Annál jobban töltik tele a tányérunkat, minél inkább nem kérünk. És amint azt mondjuk, hogy jó, akkor adjanak, azonnal abbahagyják.
Ahogy menekülőre fognánk (evés nélkül), hirtelen észrevesszük, hogy a házon az ajtók elkezdtek összemenni, egyre alacsonyabbak és szűkebbek. Lélekszakadva próbáljuk kipréselni magunkat, de hogy ez sikerül-e, azt már nem tudom, mert felébredek…


Franz Werfel Alma Mahler-Werfel naplójába:
"Unendlichen Dank an Dich ALMA
Für die zahllosen Glückseligkeiten
Ich gehe zu Grunde
Wenn dein Sommer
Nicht mehr
Über mir ist!
Er muss ewig bleiben."

2009. január 11., vasárnap

Háború, Gage, Haydn

Aos. Nem talál hirtelenjében térképet, úgyhogy egy tankönyve hátoldalába gyorsan felvázolja Izrael-t a nyugat-jordániai arab településekkel és a Gáza övezettel. Mutatja, hogy hol laknak a szülei. A google keresőben gyorsan meg is mutatja, hogy pontosan ott, abban a piros cserepes házban, és ott mellette az a nagyobb darab föld, meg 6-8 ház az ő rokonaié.
Amir faluját is megkeressük a libanoni határnál.
"2006 nyara nagyon szép volt." – mondja lakonikusan - "Háború volt."
"Sosem lesz béke, Nóri.” – mondja Aos - “Képzeld el, hogy az a sok férfi, nő és gyerek aki meghalt, mind valakinek az apja, az anyja, gyereke. Hogy tudnának ezek megbocsátani? Az izraeliek és az arabok utálják egymást, a munkán kívül soha nem találkoznak, nem barátkoznak, nem beszélnek egymással."
“De hogy lehet ebben az állandó rettegésben élni, hogy soha nem lehetsz biztos, hogy holnap nem a te faludra lőnek-e?”- kérdezem naivan.
Nézi a rajzát, a google keresőn a pirostetejű házat.
"Ki mondta neked, hogy ez élet?"

Ugyanaznap délután. Ülök a zongoránál és kapaszkodok a hangszerbe. Szó szerint. A vérnyomásom a nulla felé közelít, én azon gondolkozom, hogy hogyan fogom túlélni ezt a nagyjából 20 percet, ami még hátra van. Valószínűsíthetőleg az arcszínem a lila és a zöld között félúton lévő árnyalatban játszik, amint azt találgatom, mikor fogok beájulni. Nagy baj nem lehet, amíg öniróniára is telik: a zongorista a dalkurzuson dobta fel a talpát. Hehe. Végül úgy döntök, haláltmegvető bátorsággal lemegyek a színpadról és iszom a sarokban álló ásványvizemből. Közben Florian és Gage továbbra is valamelyik verssor megvitatásánál tartanak, a nézők (túlnyomórészt “alte Damen”) némelyike fura pillantást vet rám, de lényegében nem omlik a fejemre a mennyezet. Visszaülve a zongorához konstatálom, hogy az ásványvíz egyáltalán semmit sem segített. Nagy nehezen eltelik a maradék 13 perc, és akkor jut eszembe, hogy mi is a bajom.
Az újdonsült diákönkormányzati tag Florian intézte - kávégép. Frissen őrölt kávészemekből hihetetlen erős kávé az aulában. Ez volt a baj, na meg az éh gyomor. Jól van Nórika. J

Este 10. Utolsó mohikánként az emeleten, ülök a 2.23-masban. Na jó, valahol a folyosó másik végén még egy brácsás is gyakorol. "Az" Arpeggione-t. Barátom - a metronóm - konokul hajtogatja, hogy tik-tak-tik-tak, mindezt 79-szer percenként. Nem is sejti, hogy micsoda katarktikus állapotba segített ezzel a mechanikuspapagáj-pittyegéssel. Ismét felfedeztem 3 hét kitartó nemgyakorlás után – az IDŐt. Annak is a vasfogát. Melynek következtében Haydn f-moll Variációja szétfolyó, rút hangfürtamöba-kiskacsából törékeny-finom, csodálatosan megmunkált elefántcsont-ékszeresdoboz-hattyúvá lett.

Viva la musica!

2009. január 8., csütörtök

Batwoman

Nem volt kedvem jönni, bevallom... Harom het alatt egeszen kiment a fejemböl, hogy en tulajdonkeppen Berlinben lakok mostansag.

Ezert aztan megörültem a kollegaknak a repülöteren. Az egyikük szülinapja alkalmabol le is guritottunk ket Jäger-t... Ettöl aztan egesz jol lettem.

Harapos, csunya hideg van itt. Kesztyüben is lefagy a kezem.

Ilyen nem volt tavaly. Ne meg olyan se, hogy a ho megmaradt volna. Es ilyet meg nem lattam, NEM sozzak az utakat. Merthogy az allitolag sulyosan környezetszennyezö. Csak tudnam mi lesz a piacra igyekvö nyugdijasokkal...
Nem beszelve azokrol az örültekröl, akik tüsarku cipöben huzigaljak hazafele a szazkilos böröndjüket... :))

Nagyon furi erzes volt visszajönni. Mintha a sajat reinkarnaciom lettem volna, aki bar tudja, hogy a 8.-on lakik, de valahogy megis kijött a gyakorlatbol, es minden olyan uj.

Ahogy ilyen dejavu szemmel körbeneztem a szobamban, eletemben elöször azt lattam meg, ami benne VAN, es nem azt ami NINCS. Erdekes...
Aztan megcsörrent a telefonom, es meglepödve hallgattam sajat magam, ahogy nemetül beszelek.
Skizoid egy erzes.
Meg egy darabig kitartott, ahogy a Friedrichstrasse-tol begyalogoltam a föiskola fele (kellett gyakoroljak, mert masnap mar meghallgatas volt), es ezzel a regi-uj tekintettel tudtam nezni az össznepi karacsonyi mulatsag maradvanyait is

Belelehelltem egyet a levegöbe, es az volt az erzesem, hogy nem sokkal kene hidegebbnek lennie ahhoz, hogy az egyböl megfagyjon, es jegcsapkent zuhanjon a földre...

Welcome in Berlin...