2009. december 20., vasárnap

Karácsony

Eltelve, csendes-boldogan andalgok-lebegek a csikorgó-harapós napfényben, akár egy becsiccsentett karácsonyi tündér.
Vajon honnan jött ez az aranyló nyugalom, és meddig marad?
Nem kérdezem, csak elnyújtózom benne jólesőn, mint egy kényelmes, régi fotelben, és kukucskálok százrétegnyi sál alól a csillogó hóesésbe.

És az emberek teletömött bevásárlózacskóikat lóbálva mosolyognak vissza rám.

2009. november 30., hétfő

Álmatlan éjszaka 2 forralt bor, 2 kávé és fél liter kóla után/Schlaflose Nacht nach Glühwein, Cola, Kaffee (Tolle 3.)





p.s. Az egyetlen Megváltoztatható m i m a g u n k vagyunk.

Die einzige Veränderliche sind w i r s e l b s t.

The only Changeable are w e o u r s e l v e s.

2009. november 20., péntek

Rituálé






















Nyitva... Aufgeschlossen... (Tolle 2.)

"...Hosszútávra semmi sem tudja kielégíteni az ego-t. Ameddig az ego uralja az életedet, kétféleképpen leszel boldogtalan: Az egyik: nem kapod meg, amire vágysz. És a másik: megkapod, amire vágysz..."

Megoldás?

S e m m i t s e m a k a r n i .



"...Nichts kann das Ego langfristig befriedigen. Solange es dein Leben beherrscht, wirst du auf zwei Arten unglücklich. Nicht zu bekommen, was du dir wünschtst, ist die eine. Und zu bekommen, was du dir wünschst, ist die andere..."


Lösung?


N i c h t s z u w o l l e n .

2009. november 10., kedd

2009. november 5., csütörtök

Tolle anyó

Keresel.
Nap, mint nap, újra és újra mert érzed, hogy valami még mindig nem jó.
Bár minden alakul, de mégis, van az a bizonyos nyomás ott belül, a jel, hogy valami még mindig nem stimmel.
És már évek óta változol, és könyveket olvasol, és jógázol, és előadásokra jársz, figyeled önmagad, és valahogy, valami, mégsem.
Örök hullámvasút, szabad, szárnyaló pillanatok, és hosszú, sötét, kétségben, magányban örvénylő, önmarcangoló órák között.
Csupa kérdés, csupa miért.

És akkor egyszercsak előtűnik egy tündér áttetsző szárnyakkal, kezében csillogó varázspálcával, és ott - bizony ott, éppen az orrod előtt - suhint rá valamire, amitől egyszeriben fény gyúlik a kis buksidban, egy nagy reccsenést érzel, és tudod, hogy most valami a helyére került, arra a sínre, ahol lennie kell.

Családállítás, Helliger féle terápia, öröklött félelmek.

Hányszor, de hányszor olvastam már ezekről, hányszor talákoztam már össze ezekkel a szavakkal a legkülönbözőbb élethelyzetekben!
Milyen lelkesen jegyzeteltem nagymamáim meséit a gyerekkorukról, a történeteiket kalandos vonatutakról, szanatóriumról, délceg orosz katonatisztekről, Beethoven hanglemezgyűjteményekről, cseresznyefák virágzásáról a körúton, döngölt agyagpadlókról, Szolnoki doktorbácsiról, fekete szénnel teli bányászcsillékről...

De soha sem jutott eszembe, hogy lerajzoljam a családfánkat.

Na persze ez sem egészen igaz.
Tesóimmal néhány éve rajzoltunk egy szép füz(i-család)fát karácsonyi ajándékként. De az csak illusztráció volt, sosem tudtam úgy nézni rá, mint ahogyan tegnap este.
Összefonódó és aztán az idővel szétágazó, vagy tűzön-vizen át kőkemény munkával felépített, összetartott emberi kapcsolatokként, a történelem kegyetlen úthengere vagy tragikus haláleset által tönkrement lángoló szerelmekként, boldogságkereső mindennapi emberekként.

Most először láttam meg magamat, mint a sok-sok ős közdelmei, érzései, csalódásai, vágyai, elvárásai, szeretete közepette ébredező friss hajtást.

Megértettem, vagy méginkább ráéreztem, hogy ezek a családi tapasztalok milyen kozmikus mélységben vannak ott bennem, hogy mennyire értelmetelen ellenük küzdeni, mert ott vannak, belém égtek, a múltat már nem lehet megváltoztatni. De miért is kéne?
Hiszen a jelen és így a jövő is az enyém. Tőlem függ, hogy ezzel az új tapasztalattal mit kezdek, hogyan dolgozom fel, és aztán hogyan megyek tovább. És aztán mit, és hogyan adok át a gyerekeimnek.

Rájöttem az eddig néha önzőként látott/láttatott cél: boldog, kiegyensúlyozott emberré válni, valójában felelősség az utánunk következő generációk felé.

Az első ember, akivel ezeket az új gondolataimat megosztottam, a húgom volt. Drága jó hugicám, a Zófili. Minderre csak annyit mondott, hogy ajánlja nekem elolvasásra Eckhart Tolle könyvét, az "Új Föld"et.

Az alábbi idézet ebből a könyvből származik:

"...Nach der christlichen Lehre ist die normale kollektive Verfassung der Menschheit der Zustand der "Erbsünde". "Sünde" ist ein Wort, das zutiefst missverstanden und fehlinterpretiert worden ist. Wörtlich aus dem Altgriechischen übersetzt, der Sprache, in der das Neue Testament abgefasst wurde, bedeutet sündigen "danebentreffen" wie ein Bogenschütze, der sein Ziel verfehlt; sündigen heisst also, das Ziel des menschlichen Daseins zu verfehlen. Es bedeutet, blind und ungeschickt zu leben und deshalb zu leiden und Leiden zu verursachen. Auch dieses Wort deutet also, sobald es von seinem kulturellen Ballast befreit worden ist und nicht mehr falsch ausgelegt wird, auf eine Störung im Menschsen hin. ..."

2009. november 4., szerda

Kérdések a válaszaimra 2. rész - Utóhangok a Böll Alapítvány bevezető szemináriumához (2009. Okt. 23-25)

Nehéz volt.

Külföldiként és ráadásul művészi irányultsággal egy amúgy is igen agyas társadalom túlnyomórészt reál irányultságú fiataljai között megtalálni a helyemet, huhh.
Szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nehéz egy ilyen közegben nyugalmat, önbizalmat megőrizve nyitott, érdeklődő maradni, a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.

Óhatatlanul nekem kellett asszimilálódni.

Mert én voltam az egyetlen (legalábbis úgy éreztem, hogy én vagyok), aki ha nem itt született német, akkor nem él leglább már 10 éve Németországban, ebből kifolyólag nem bír perfekt nyelv- és nyelvkultúra tudással. Ebből a szempontból akár kivételesnek is érezhetem magam, hogy 2 év ittlét után "megcsináltam".

Az igazság azonban az, hogy inkább kis zöld ufónak éreztem magam, aki véletlen egy rossz bolygóra szállt le. A számomra meglepően kifejlett diplomáciai és vitakultúrával megáldott németek mellett azt hiszem magyarul is eltörpülnék.
Most jöttem rá, hogy a zenével való foglalatosság mennyire egocentrikus (a szó jó értelmében) és ösztönös dolog.

De nem lennék Füzi Nóri, ha nem dobtam volna bele magamat kis zöld ufóságom ellenére is a mélyvízbe. A választható programok közül kiválasztottam az improvizáció színházat, ezt éreztem magamhoz legközelebb állónak.
Arra azonban nem gondoltam, hogy előbb-utóbb németül kell majd "színpadra állni".
Itt aztán persze még jobban kiütköztek a nyelvi nehézségek, természetesen minden igyekezet ellenére sem tudtam felvenni a ritmust, úgyhogy egy idő után diszkréten próbáltam a háttérben maradni. A németek javára írandó, hogy ezt kiszúrták, és kedvesen bíztattak, hogy azért próbáljam meg, és néhány poén erejéig sikerült is magamat bevetnem. De persze nem volt az igazi. Mondhatni, ufóérzetem a tetőfokára hágott, ugyanakkor furamód nagyon jól éreztem magam.
Megtapasztalni, hogy milyen a csapatdinamika, amikor az ember önmagát adva a csoport által hagyja magát inspirálni, és így egy sokkal magasabb szintű dolgot tud létrehozni, mint egyedül - nagyszerű érzés volt.
Nem beszélve arról, hogy a közös viccelődés mennyire gyorsan és milyen közel tudja hozni egymáshoz az embereket.

A bevezető hétvége bizonyos pontjain az volt az érzésem, mintha ez a lehetőség véletlen ajándékként pottyant volna az ölembe.
Egy álom - amiben mit is keresek?

Csupa-csupa kérdés az eddigi válaszaimra.


(Háromfordulónyi válogatás után idén tavasszal megkaptam a Heinrich-Böll-Stiftung tanulmányi ösztöndíját. Az alapítvány működését, céljait bemutató hétvégi bevezető szeminárium után a fenti gondolatok az S-Bahnon ülve vetették magukat az újrahasznosítható papírból készült Böll Stiftung-os jegyzettömbömre.)

2009. október 25., vasárnap

2009. szeptember 16., szerda

2009. szeptember 10., csütörtök

2009. augusztus 24., hétfő

Itthon

Sötét van. Amikor kicsi voltam, és ilyen sötét volt, féltem, és mindig bebújtam a paplan alá. Úgy éreztem, hogyha az összes végtagjaimat, beleértve a fejemet is, betakarom, semmi baj sem érhet. Ma is csak takaróval tudok aludni persze.

Szóval sötét van. Most takaró helyett az ég boltja, meg néhány pislákoló csillag van a fejem felett, na meg az utóbbi napokhoz képest szokatlanul hideg levegő. A sötétben felerősödnek a hangok. Tücskök szamba-ciripelnek, meg valami búgó hangú állatok szekundsurlódnak bódult karneválhangulatot varázsolva.

Kezemben tányér, rajta a szilvásgombóc. Anyukám szilvásgombóca. Pontosabban Anyukám szilvásgombóca, ahogy ő az ő Anyukájától tanulta. Nagyi szelleme is belibben a sötétség karneváljába.
Kezdek dideregni, de nem megyek be a házba. A gombócok azt mondták, hogy sötétben, a teraszon kell megennem őket.

Valahogy nem csak a hangok, hanem az ízek is felerősödnek. Roppan a kristálycukor a fogaim közt, és a friss szilva utánozhatatlan zamata árad szét a számban.

Mindentbetöltő nyugalom költözött belém.
Hagytam, hogy megérkezzen. Vagy talán megváltoztam?

Vagy egyszerűen csak itthon vagyok?

2009. augusztus 17., hétfő

2009. augusztus 7., péntek

2009. július 29., szerda