Poroszok és bajorok

A szombat estémet Sophie-Charlotte szalonjában töltöttem a Gendarmenmarkt-on. Abból a célból, hogy jobban megismerjem a poroszokat. Na meg, hogy Maarja-nak lapozzak.

Ok, hogy egy kicsit érthetőbb legyek: Maarja barátném játszott a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia "Ismeri Ön a poroszokat - valóban?" című rendezvényének a keretében. Én meg felajánlottam, hogy lapozok neki. Meglepetésemre egy nagy-nagy programhalmaz közepébe csöppentem bele, ahol a poroszok történelmétől kezdve a zenéjükön, irodalmukon át, egészen a csákóhajtogatásig minden volt.
Maarja kétszer játszott, másodszor este tizenegykor, úgyhogy előtte volt időnk picit körbenézni.
De nem jutottunk messzire, mikor is belénkbotlott egy néni, aki megkérdezte, hogy mi volt az, amit Maarja játszott, majd ezek után nem lehetett leállítani. Minthogy barátném némettudása finoman fogalmazva is elég hiányos, én próbáltam meg negyedóránként egy-egy mondatot halálmegvető bátorsággal közbeszúrni, hogy hátha sikerül lerázni. De ez az a fajta néni volt, aki ha egyszer elkezdi, akkor...
Úgyhogy először kénytelen-kelletlen, majd egyre növekvő érdeklődéssel hallgattam lelkes elbeszélését egy bizonyos porosz hercegről, aki a politika mellett zenével is foglalkozott, nem is csak úgy akárhogy: nagyon jól tudott zongorázni (akárhová ment, mindenhova vitte magával a zongoráját, vagy jobb híján vásárolt egyet), zenét is szerzett, és még Beethoven-t is ismerte.
A néni (Jutta Kern) csillogó szemmel mesélte továbbá, hogy öt éve foglalkozik a zenéjével, meg a leveleinek feldolgozásával, és hogy milyen izgalmas, sokszínű személyiség volt, és talán fog tudni tartani egy előadást valamikor erről a hercegről, és akkor szüksége lenne valaki lelkes fiatalokra, akik el tudják játszani a műveit...
A végén már nagyon szívesen hallgattam volna, de láttam, hogy Maarja már tűkön ül, egyrészt, mert egy mukkot sem értett az egészből, másrészt meg meg akart hallgatni egy koncertet.
Így aztán gyorsan elnézést kértem, de elhívtam a nénit a keddi koncertre, ahol majd a Brahms-ot fogjuk játszani. Utolsó szó jogán megkérdezte, hogy véletlen nem ismerem-e Armin Thalheim-et (az improvizáció-tanáromat), mire mondtam, hogy de, ő is ott lesz kedden, jöjjön el, és majd beszélünk. Hiába, Berlin is csak egy kisváros...

Sajnos az én németem se tökéletes még. Ezekután megpróbáltam beülni egy előadásra, ahol Kleist által, neki, és róla írt levelekből olvastak fel. Nagyon kellett koncentrálni, hogy bármit is megértsek belőle, de amit megértettem, az alapján nagyon el kellett, hogy gondolkozzak.
Elképzeltem, ahogy ezeket a leveleket kézzel írták egymásnak, mondjuk talán gyertyafénynél, a lúdtollat a tintába mártogatva. És aztán ezek a levelek napokat, akár heteket is utaztak a címzetthez. És a viszontválasz is hasonlóan napokat-heteket zötykölődött tolnán-baranyán át...
Hol vagyunk mi ehhez képest, hova tűnt a személyesség igénye, a megértés, és a megértettetés vágya, a kifejezés finomsága, pontossága, ebből a mi gombnyomásra működő instantvilágunkból?!

Maarjával elhatároztuk, hogy erre az estére valami új helyet keresünk. Szerettünk volna inni valamit erre a hosszúra nyúlt estére, mielőtt elmegyünk aludni.
Közvetlenül a Spree mellett, a friedrichstrasse-i megálló közelében gyorsan meg is találtuk, amit kerestünk. Megláttuk a zongorát a kirakatüvegben, meg a kis "reprodukciókat" a falon lógva, a kis kerek, összezsúfolt asztalokat, a gyertyafényt, és rögtön tudtuk: EZ AZ!
"A" Van Gogh.
Én a shaker-fiú határozott lebeszélésére ellenére egy calvados-koktél-t rendeltem. Legalább almapálinka formájában legyen velem Remarque...
Maarja sörözött. És jót nevetett rajtam, hogy egyrészt mennyire nem bírom az alkoholt, másrészt meg mennyire megered a nyelvem tőle. Méghozzá angolul!!
Aztán egy srác leült a sarokban lévő zongorához, és a legkellemesebb jazz-számokat kezdte játszani, de úgy, hogy helyenként a szívünk majd' megszakadt tőle. Meg is állapítottuk, hogy hát ez sem az a vidám műfaj...
Csordultig telt lélekkel, félig alkoholmármorban aztán fél kettőkor hazafelé vettük az irányt a sárgára kivilágított "darvak" alatt a szemerkélő pihe-esőben.

* * *

Ma én működtem közre Florian barátom Vortragsabendjén a főiskola charlottenstrasse-i épületében. Ez a berlini debütálásom is volt egyben az Eisler diákjaként.
Jelen volt úgy 50-60 embernyi közönség, két énektanár az énektanszakról, Anita Keller, a szuper-szuper zongorakísérő, és a fellépők.
Nem is tudom mikor játszottam utoljára ilyen jó zongorán, ilyen jó teremben. Isteni volt!! Két dal mindösszesen, de nagyon élveztem. Sokat dolgoztunk Florileinnal, úgyhogy nem izgultunk, mert tudtuk, hogy mit akarunk.
Nagyon megdicsért utána mindenki. Az énektanárok, Anita, az énekesek. Egyszóval nagyon jó élmény volt.
Florian-tól kaptam hálaképpen egy zacskó iiiiiiiiiiiisteni finom mascarponés csokival bevont mandulát, és egy valamilyen spéci teát. Még nem tudom milyen íze van, mert még ázik...
Nagyon pozitív élmény volt!
És aztán Scot Weir (Florian énektanára) az egész osztáláyt meghívta vacsorázni a "Maximilian's"-be, ami egy bajor étterem a Friedrichstrasse-ban.

Ha el tudtok képzelni egészségtelen kaját, akkor a bajos biztosan az!
Voltunk vagy 15-en, mindenki rendelt valamit, és persze mindenki körbekóstolgatta a többiekét is.
Kezdetben vala a perec. Kb. olyan, mint amit nálunk bécsi perecként árulnak az operában, csak annál valamivel keményebb a tészta, és nagy darabokban sütik rá a sót. Florián - mindenki nagy örömére - rendelt előételnek Weisswurst-ot (fehér virsli), amit, mint kiderült, meg kell hámozni. (Én is szoktam venni a boltban, de kisütve szoktam enni, nem megfőzve, és sose hámozom meg) Ez pediglen nem is olyan egyszerű, nagy mulatság lett belőle, meg pirulás... :)
Ja igen, és ÉDES mustárral tényleg nagyon finom.

Aztán jöttek a főételek, zsírban tocsogó steakek, báránysültek, sertéscombok, marhapörköltek (gulasch álnéven). Nagyjából nekünk is van mindegyikből.
Én könnyedebb ételt szerettem volna igy estére, úgyhogy hagytam magam rábeszélni valamire, amiből egy dolgot értettem, hogy lazac lesz benne.
Hát én még ilyen fura keveréket nem ettem!
Eddigi ismereteim szerint a lazacot az ember szépen becitromozza, majd egy kis salátával megeszi. Ez úgy nagyjából stimmelt is. Csakhogy kaptam még hozzá TORMÁT (!!), iszonyat zsíros KRUMPLILÁNGOST (!!!), és a salátában jócskán volt BAB (!!!!!!) is.
Ha ez nem lett volna elég kalória (én már a perecnél tele voltam), jött még a desszert-kör.

Volt császármorzsa (Kaisreschmarn), aminek az állaga kb. egy dupla adag tojással készített palacsintatészta és a mi otthoni smarnink közé tehető, porcukorral, mellette külön, fáin kis edénykében szilvaszósszal. Még elmondani is édeskés, hát megenni.
Amit én kaptam, az egy fagylaltospohárba pakolt elképesztően édes erdeigyümölcs-szirup a tetején vaníliaszósszal és csokidarabokkal. Hárman nem bírtuk megenni...
Amit nem kóstoltam, de gyönyörűen nézett ki, az az almásrétes. Gyanítom, hogy ízre a nagymamám almáspitéje kenterbe verte volna ezt,viszont egy nagy lapostányéron, egy gombóc csibesárga vaníliafagyival, és egy kb. ugyanakkora adag tejszínhabbal hozták ki, aminek a teteje reszelt pisztáciával és mandulával volt beszórva... Hmmm.......... Nagyon is étványgerjesztő volt.

Mindezzel együtt a bajor konyha csak és kizárólag egyetlen módon vett le a lábamról - még most is alig birok megmozdulni...

Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor egy ilyen lakoma közben az ember elindul megkeresni a mellékhelyiséget. Ezen utam közben beleakadtam a egy hamisítatlan, bőrgatyás-hózentrógeros, tenyerestalpas, vadászsapkás, bajor fúvószenekarba, akiknek a tevékenysége 10% zenélésből, és 90% sörivásból állt. Természetesen az eltalált hangok aránya fordított arányban volt a megivott sör mennyiségével.

És, hogy teljes legyen a Nagy Bajor Élmény, elfelé menet még elkaptunk egy pár percet a tánccsoport bemutatójából. Hát hmmm. Florian jót nevetett, mikor mondtam neki, hogy hát úgy veszem ki, hogy mint ahogy a bajorok ételei sem túl kifinomultak, úgy a táncuk sem kifejezetten az eleganciáról, finomságról, és trükkös koreográfiáról szól...

Hát igen Nóri, de ez is Berlin!
Ez is Berlin!