A ma este tanulsága:
Soha ne menj haza koncertről félidőben!
A főiskola zenekara játszott a Konzerthaus-ban.
Az első felében hiába vártam a csodát, mert ugye én mindig azt várom.
Nem jött.
Pedig a Brahms kettősverseny egyike a legkedvencebb műveimnek.
Ez inkább valami nevetséges motyogás volt a szólisták részéől, szegény zenekar meg alig győzött alájuk menni dinamikailag. Olyannyira, hogy helyenként már-már egészen impresszionista stílusjegyeket kezdett felvenni a hangzás.
Ezzel együtt minden hang szépen a helyén volt.
De persze a szép zagyvaság is csak zagyvaság...
Egy dolog miatt maradtam ott. Na jó, kettő. Az egyik Maarja, a másik pedig, hogy koncert után kellett találkozzak egy hegedűs lánnyal.
Ezért aztán tanúja lehettem egy fantasztikus Heldenlebennek. Pontosabban: fantasztikus, sírnivaló, magábavonzó, mesélős, romantikus, hihetetlencsodaszép Heldenleben-nek.
Elfelejtettem, hogy egy koncertteremben ülök, elfelejtettem, hogy az ismerőseim játszanak, elfelejtettem minden búm-bajom. Csak ültem, hagyva, hogy magába szippantson a Zene.
A koncertmester lány hegedűlése valami egészen frenetkus-zseniális volt. Neki kellett volna hegedülnie a Brahms-ban is.
Minden hangja mesélt, elmondott valamit, sírt, elcsuklott, felbátorodott, ellenkezett, hozzásimult. Egyszóval élt-Élt-ÉLT!!!! És mindezt vaárázslatos, kiegyenlített hangszínnel.
És hát ez a mú is gyönyörű! Majd egyórányi folyamatosan lebilincselő történet szavak nélküll.
Tényleg. Szimfonikus elbeszélő költemény.
Nagyon odavagyok. Ilyen estékért érdemes élni.
Megint rá kellett jöjjek, hogy mekkora dolog, hogy itt lehetek, hogy ebben az iskolában tanulhatok ezek között az emberek között!
Danke schön HAnns Eisler Hochschule für Musik!
p.s.: Vajon hogy került a Konzerthaus menzájának söröspohara a hátizsákomba??! :)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése