2007. december 29., szombat

Múzsám - Berlin

Bolyhos csibe dideregve
figyeli a vaskakast.
Csodálkozik, nem érti:
Miért, hogy mindig arra fordul
amerről a szél fúj...


* * *

Ülök a kedvenc narancssárga bőröndömön.
Csurog a víz a hátamon.
Tele van.
Körülöttem könyvek, gyertyatartók, dobozok, kották egy lámpa, és egy nagy darab sajt a földön.
Hogy fog ez mind beférni?!
Ahogy igy elnézem, sehogy.

Az ember lánya, ha lassan is, de fejlődik - ami nem megy, nem kell erőltetni. Könnyes szemmel búcsúzom tehát Richtertől (600 oldal), "Légy hű magadhoz" (400 oldal), Arthur Miller drámáitól, Sir Soltitól, Kodály tanár úrtól formatanilag, kedvenc dvd-imtől, Harrods-macimtól, és a Viki tavaly karácsonyi sárga-alapon-pirosvirágos-facicájától is. Féltem, a nagy bőrönd-tumultusban letörik a farka. Nem beszélve a nagyinál előkészített állólámpáról és hangfalaimról.

Ami nem megy, nem kell erőltetni.
Csak arra gondoltam, igy másfél hónap után belaknám frissen festett szobámat.

Lélekben már Belinben járok.
Nollendorfstrasse,
Charlottenstrasse,
Marstall,
Komische Oper Figaroval,
Rainer lakás Cd-kel,
Herr Junge az C-kulcsaival,
Philharmonie,
Schlossplatz vurstlival,
Dussmann minden földi jóval, amit csak egy zenész elképzelhet,
Hakescher Markt aranyos beülősökkel.

Berlin az Ihlet, be kell vallanom. És már alig várom, hogy újra lássam.

2007. december 20., csütörtök

Aber die Perlen liegen tief

Reggel Anyukám hangjára ébredek. Kérsz kávét, vagy teát? Eltart egy darabig mig felfogom, hogy hol is vagyok, és hogy hogy kerültem oda... Fura egy érzés.

Fehér rácsok. Nővér a kulccsal. Belépünk a hatágyas kórterembe.
Bizalmatlanul, idegenkedő szemekkel néz ránk. Nem-, vagy félreismer minket.
Hátam mögött egy néni üveges, távolba meredő arccal, egyik kezével az asztallábba kapaszkodva folyamatosan azt ismételgeti halkan, ámde jól hallatóan: ...le fogok esni a székről, le fogok esni a székről... És mikor tényleg, akkor beviharzik a nővér: " Kiss néni, maga a saját lábán jött ide, tartsa magát legyen szíves!" A hangsúly a már-megint-mit-csináltál-kisfiam. És közben egy elég durva mozdulattal (mint a kisgyerek a játékmackót (csak az a fülénél fogva) ) visszarántja normál ülőpozícióba...
Egy másik néni (hátulgombolós), csak áll az ajtóban, majd megkérdezi: "...Maguk magyarok?..." Mikor nem válaszolunk, megállapítja, hogy akkor biztos cigánok...
Kis magyar szocio.
A székről leesős nénit végül ágybateszik, és elkezdik etetni.
Szombathely, Magyarország, Európa, Föld,Naprendszer...
Elszégyellem magam, hogy 2 és fél hónapra el bírtam felejteni, hogy a zenén kívül más is létezik egyáltalán...

P.s. "...Liebe ist kein Teich, in dem man sich immer spiegeln kann, Joan. Sie hat Ebbe und Flut. Und Wracks und versunkene Stadte und Oktopusse und Stürme und Goldkisten und Perlen. Aber die Perlen liegen tief..."

Természetesen Remarque. Hirtelennyersnórifordításban valahogy így hangzik:

"...A szerelem nem tó, amelyben az ember mindig visszatükröződhet, Joan. Van benne apály és dagály is. És hajóroncsok és elsüllyedt városok és oktopuszok és viharok és kincsesládák és igazgyöngyök. De az igazgyöngyök mélyen fekszenek..."

2007. december 18., kedd

A "Hochstapler" története

A mai c-kulcsokkal és transzponáló hangszerekkel nehezített partitúraolvasásóra-menüt a a partitúraolvasástanár-főszakács ma a desszerttel kezdte.
Nehéz lélekkel léptem a két ébenfekete tálalóasztal-zongorával berendezett terembe, mert az kötelezően aktuális menüválaszték nagyrésze bontatlanul, vagy legalábbis félig kiolvasztott formában lapult a táskám mélyén - Schubert Befejezetlen szimfónia formájában. És az ember lánya - már amennyiben jót akar magának - nem lép egy ilyen formátumú főszakács legfőbb hangolvasztó szentélyébe - felkészületlenül.
Így aztán a Rossz előérzetével vetettem le és akasztottam fel a kabátom a fogasra, a lusta kukta-diákok által jól ismert Lassú Mozdulatok Időhúzó Módszerével próbálva rövidíteni a várható szenvedések időtartamát. És akkor, mikor a tálaló-kottatartó felé fordultam, megláttam ott valamit. Valamit, ami hirtelenjében teljesen elfeledtette a bensőmet mardosó rosszérzést.
Egy könyv hevert a kottatartón. A címe nem látszott, mert a csomagolás helyett a fedlapra egy fura karácsonyi matricával valaki egy egészen oda nem illő nem karácsonyi naplementés-tengeres-vitorláshajós üdvözlőkártyát ragasztott.
De mégis! Egy könyv!
Teljesen zavarba jöttem...
Nekem?
Tényleg?
Karácsonyra?
Komolyan?
De nem mondtam semmit, csak - valószínűleg elég bambán - néztem a főszakács-főhangmérnök-főpartitúraolvasástanáromra, egy igazi német, szigorú de minden ízében élő tekintetű, szarukeretes szemüveges, 60 közeli férfire.
Teljesen érthetetlen volt számomra az a hirtelen, könyvformátumban megtestesülő érzelem kifejeződés. Aki ismer németeket, tudja miről beszélek. És ráadásul a tanárom... Ilyen személyes dolog... Te atya ég. Mivel érdemeltem én ezt ki?! Hirtelenjében újra gyomron ragadott a nemnagyonemésztett Schubert szimfónia első tétele.
A teljes meghökkenés-megilletődés-bambaság láttára a szarukeret mögül a mélyreható szemek ráncaiban mintha (nagy)atyai szeretetet villant volna, igaz, csak egy pillanatra, de mégis... "Igen, ez a magáé. " Ennyit az érzelgősködésről, a következő másodperc már az agyamban a c-kulcsok láttán keresztbe álló diódáké, és a hideg veríték gyöngyözik a hátamon, amikor a "befejezetlen" ugrik elő a kínzóeszközök sorából...

Na jó, akkor bevallom: szeretek költőien túlozni. De azért olyan jól hangzik, nem? A c-kulcsok mostmár egész jól mennek, ami kemény munka eredménye, és azért a Schubertet is egész jól megoldottam, csak persze nem olyan jól, mint ahogy azt a múlt héten megígértem magamnak... Remarque-kal vigasztalom magamat: "Ami tökéletes, az a múzeumba való...".

Óra után rohantam le az aula egyik sötét sarkába, hogy megnézzem, mit is kaptam. Thomas Mann. Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull.
Aztán a teljesen oda nem illő üdvözlőkártyán:

"Tanken Sie übers Fest viel ideenknüpfende Energie für das ganze runde neue Jahr auf dieser schönen Erde. Michael Junge"

Olyan érzések öntenek el, amit még sosem éreztem. Mindent átható szeretet, és hála, hogy ehhez az emberhez (is) elvezetett az út.

2007. december 14., péntek

Hát jól eltűntem...

Ma megtudtam, hogy kedvenc írom miért Remarque. Nem francia a papa, ahogy gondoltam, hanem, egész egyszerű művésznév. Eredetileg Kramer volt, és ha megfordítva elolvassa az ember, akkor...
Megvettem a "Diadalívet" németül, és olvasom. És megvettem a Stuart Maria-t is (Zweig), és azt is olvasom. :)
És mindjárt Karácsony, a szeretet ünnepe. És megyek haza. Haza. 19-én.