Brahms először

Átesett a Tüzkeresztségen az imádott Brahms trióm. Már ami a művet illeti. Kedvenc német kollégáim hozták a formájukat.
Próbáltunk egy alaposat a koncert előtt. Aztán felmentünk a Forster-Smith (tanár úr) termébe átöltözni, relaxálni. Még mindnki játszott kicsit a hangszerén, így én is. A nehéz részeket szép szisztematikusan átjátszottam. A két csaj meg elkezdett beszélgetni. Addig rendben is volt a dolog, amig a negyedik tételhez nem értem, mert az ugye - hangos. És akkor a legnémetesebb udvarissággal, de mégis a legguszustalanabb neveletlen módon "megkértek", hogy hagyjam abba, mert szeretnének a koncert előtt 10 perc nyugit. Mondtam, hogy pillanat, ezt az utolsót még végigjátszom. (Csak azért is.)
Aztán otthagytam őket a 10 perc nyugijukkal. Mikor 5 perc múlva visszamentem, már mind a kettő a hangszerét nyúzta...
Persze ilyenkor mindig eszembe jut a Glenn Gould, aki leírta, hogy nem érti, hogy egyes zongoristáknak miért kell az öltözőjébe zongora, hogy a a fellépés előtti utolsó pillanatig nyúzhassák, hacsak nem azért, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy még nem felejtettek el játszani... :)) Erős, de végülis igaza van, nem?
A fellépés előtt is klikkesedés volt, németek, és zongoristák között. Nekem több kedvem volt Maarja-val lenni, mint ezzel a két hideg tyúkkal. Maarja tudniillik ma visszaadta a szombati lapozást. Más szóval "visszalapozott" nekem. :)
Felmentünk a színpadra. Hangolás, miegyebek.
Előre nevettem a markomba, mert volt egy-két tempó, amit csak azért is úgy akartam csinálni, ahogy én gondolom. Jól meg is lepődtek, de persze jönniük kellett utánam, márcsak azért is, mert ha én el tudom játszani ebben a tempóban a 20szor annyi hangomat, mint ők, akkor ciki, ha nem bírják az iramot. Mellesleg szerintem teljesen játszható tempókat vettem. Utólag a közönség is osztotta a véleményemet.
Egyébként teljesen jól ment minden, a megbeszélt dolgokra figyeltem, még össze is néztem kedvenc Patriciámmal, ahol össze akart (egyébként csukott szemmel is tökéletesen el lehet játszani azt a részt, meg egyáltalán az egészet), szépen kísérgettem őket, ahol kell, szépen átmentem szólistába, ahol kell. A harmadik tétel soha ilyen szép, és végig izgalmas nem tudott lenni, de ennek meg is lett az eredménye. Totál lefáradtam koncentrációilag, és a negyedik tétel elején azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Állítólag ezt nem lehetett észrevenni, annál is inkább, mert az ismétlésben már teljes mellszélességgel ott voltam.
Szó Dó Dó Ré Mi Mi Szó Mi Mi Ré Dó Dó ..... :)))))))))))

És hát ez a zongora!!! Egy élmény! Hatalmas D-modell, gyönyörű basszusokkal. A Herbert von Karajan alapítvány adománya. Végre lehetett tobzódni a színekben, illatokban... Jaj, nagyon élveztem!

Utána pedig beültünk a Maarja-val közös kedvenc kis olasz éttermünkbe 4esben. És megettem életem leghatalmasabb, és legfinomabb Hawaii Pizzáját, amivel valaha dolgom volt!