Hétfő délutáni idill a Tiergartenben

5 hónapja vagyok Berlinben (kisebb megszakításokkal persze), és ma sikerült először a Tiergartenben alaposan körbenézni.
Hosszú, rögös úton jutottam el idáig.
A munkamániám (most mit csináljak, ha szeretem?...) jelentős akadály volt eddig, úgyhogy a pár éjszakai hazasétáláson kívül, ami a Siegessaule mellett vezetett el, a Tiergarten mindezidáig csak egy zöld folt volt a térképen.

A változások azon a bizonyos ostravai erkélyen kezdődtek. Dani az utolsó velük (Danuska és ő) töltött estén rávett, hogy most, hogy megcsináltuk az összes koncertet és a rádiófelvételt, ünneplésképpen szívjak el vele egy szivart, és bontsunk fel egy jó bort. Sokat nem kellett győzködni, hamarosan kinn álltunk a balkonon, 2 pulóverben, meg egy nagykabátban (lévén mínusz 2 fok), és beszélgettünk, és beszélgettünk.
És jól megfáztam.
Aztán másnap és éjszaka következett a 10órás buszozás Berlinbe. Amit már végigtüsszögtem, plusz próbáltam aludni, de nem sikerült, plusz a légkondi is kissé túlműködte magát. Plusz Berlinben reggel ötkor nagyon hideg volt, és noch dazu kellemes jéghideg eső is esett.
Szóval be az ágyba rögtön, és ki se jönni addig, mig el nem múlik a dolog.
Ezt csinálta volna minden normális ember.
Ebből is látszik, hogy én nem vagyok az, csak egy buta, akaratos kos...
:)
Persze mindennek megvan az oka. Mivel itt vasárnap a világon semmi sincs nyitva, és itthon meg semmi ennivaló dolog nem volt, ezért muszáj volt felkelni, és elmenni bevásárolni. És ha már felkeltem, és be is vásároltam, akkor gondoltam főzök is a következő hétre, hogy azzal már ne legyen gond. Közben hívogattak a barátaim, hogy mikor találkozunk, mikor találkozunk??? Gondoltam, ha már beteg vagyok, akkor elhívom őket magamhoz, de akkor meg már sütök nekik süteményt, hadd örüljenek. Úgyhogy késő estig főzőcskéztem, sütögettem, aztán mosogattam persze. És ez a sok dolog finoman szólva sem tett jót a náthámnak, úgyhogy utána meg elaludni nem tudtam.
Vasárnap délutánra elég viccesen néztem ki. Mint egy hobbit, vagy még inkább, mint az a híres portré a National Geographic címlapján: zöld kapucnis pulcsi, alatta rózsaszín sál a torkomon. Az ijedt, zöld szemekből a zöld is stimmel. És még egy nagy ronda, de meleg lila pulcsi, amit hol felvettem, hol levettem. Jó kis házigazda... Na de sebaj, a barátokat általában nem izgatja az esztétika, meg nem is a nátharuhatáramat jöttek megnézni. Remélem...
Florian barátom megjelent egy nagy darab gyömbérrel, amiből egy förtelmes ízű teát készített, amit meg kellett igyak. Azt mondta ettől sokkal jobb lesz. Énekes - elhittem neki. Tényleg jobb lett, majdhogynem rögtön. Elfele menet lelkemre kötötte, hogy sürgősen menjek aludni, és legalább 9 órán keresztül tartsam is ezt az állapotot.
Ma délelőtt visszatért a hóna alatt egy hatalmas, friss ananásszal, a felét rögtön meg is ettük reggelire, a másik felét pedig szépen be kell osszam.
Azon felül, hogy még életemben nem ettem friss ananászt (iiiiiiiiiiiiisteni finom!!), már megint meghatott a figyelmességével. Meg attól, amilyen természetesen csinálja. Tényleg. Sose gondoltam volna, hogy egyszer egy szőke kékszemű német srác lesz a pótnagymamám... :) Azóta is csak Omának hívom... :)
A reggeli után elrohanvást lecipelt magával az utcára, és közölte, hogy ajánlatos lenne egy sétát tennem a friss levegőn a szép napsütésben, ha már ilyen jól vagyok. Aztán elbiciklizett. Én meg összekaptam magam, és tényleg elmentem sétálni, értelmesebbet még nincs erőm csinálni.
És 20 perc múlva a Tiergartenben találtam magam. Néhány már virágzó fa, vidáman lubickoló kacsa és kocogó között (ők futottak, nem lubickoltak, a félreértések elkerülése végett - a szerk.), és a délutáni csúcsforgalom háttérzajával.
Milyen jókat fogok én itt futni reggelente! - gondoltam.
Meg hogy: ezek a város közepi parkok a civilizált társadalom természetpótlékai. Ha már nincs idő elmenni az igazi természetbe, akkor legalább csináljunk valami hasonlót mesterségesen itt a közelben. Ahova ki lehet ruccanni, ha adódik idő.
Mondom ezt én, akinek 5 hónap alatt nem adódott, hogy a elsétáljon idáig (20 perc nagyon lassan sétálva a Nollendorfplatztól - a szerk. )... :)
Szóval megfogadtam, hogy ezentúl (meg most, hogy kitavaszodott) több időt fogok itt tölteni.
Fogjatok szavamon, plííííííííííííz! :))

Egyébként ezek közül a város közepi parkok közül eddig a St. James park a nyerő Londonban. Az a legszebb. Persze lehet, hogy azért mondom ezt, mert ott mindig nyár végén voltam, mikor még az összes flamingó, meg virág, növény a legpompásabb színeit mutatta. De mégis, valahogy az hatott a legszebbnek. Természetesnek persze nem nagyon, inkább mint egy növénykert. De az esztétikájával és igényességével nem nagyon vetekedhet a többi park, amit láttam.
A Central Park-ban viszont volt Alice csodaországban szobor, őrült görkoris, elképesztő mennyiségű futó, New York Philharmony Orchester koncert és legfőképpen kiváncsi mókusok, akik egyáltalán nem féltek az emberektől.
Párizsban ilyen nagy nyilvános kertre nem nagyon emlékszem, csak a Tuileriák kavicstömegére és a Luxemburg-kert pálmafáira. (A természetesség jegyében)
Lyonban viszont gyönyörű nagy kert volt áplt, térdigsüppedős gyeppel, meg növényházzal, meg kacsákkal.
Ez a Tiergarten a maga gondozatlanságával inkább a Városligetünkhöz hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy itt a másfél órás séta alatt egyetlenegy elszórt kenyereszacskót láttam a földön, egyébként szupertiszta az egész.
De lehet, hogy egy szombat korareggelen egész más képet mutatna, nem tudom.

Na abbahagyom ezt a világ parkjainak spontán összevetését, és kipakolom végre a kedvenc narancssárga bőröndömet.
Amilyen nehezen szántam rá magam most az összepakolásra otthon, annyira lassan megy a kipakolás is. Na ezt elemezhetné nekem valami pszichonéni...

ui: A nap mondása (valakitől kaptam egy szép színes füzetet, és annak a fedőlapján találtam meg ma) "Amint egy ajtó becsukódik, egy másik kinyílik"

Negyvennyolc kis lila művirág

(Cseh szókincsem legújabb gyöngyszemei. Persze fonetikusan
"Stirzsicetosszum fialovíh umjela kityicsek")

Húsvétkor itt (ízlés szerint tüskézett) virgáccsal verik meg a lányokat, a fiúk ezért cserébe színes pántlikát kapnak, amit aztán rákötnek a virgácsukra.

Elgondolkoztam, hogy akkor vajon a Télapó színes főtt tojással dobálja meg a rossz gyerekeket?

Ostrava

Hihetetlen, hogy mennyi energia van bennem.
Ha belegondolok, hogy alig egy hete volt a diplomakoncertem, es mar megint napi 7-8 orat dolgozok...
Itt vagyok Ostrava-ban a Daninal, kedden lesz az o diplomakoncertje, es arra keszulunk a Mirrors-szal, es az o cimbalomversenyevel, amit tavaly mar jatszottunk itt.

Van egy egesz - atalakitas alatt allo - muvelodesi kozpontunk, amiben Husvet leven nincs senki rajtunk kivul, csak egypar talicska tormelekkel, egy nem tul jo pianino es egy cimbalom.
Reggelente szepen atvillamosozunk oda, iszunk egy kavet, aztan a lovak koze csapunk. 2 korul ebed, mindig jokat beszelgetunk, aztan este 8-9ig probalunk, ameddig birjuk. Meg ameddig Danuska birja... Danuska Dani varandos felesege.

Tegnap este negyed 9kor megszolalt Dani telefonja. Danuska. Hogy mikor megyunk vacsorazni. Dani persze kiborult, hogy mit erdekli o a vacsora, amikor ilyen munkaban vagyunk, es most kezdhetjuk elorol a koncentralast, mert Danuska jol kizokkentette.
Jatszottunk meg vagy ot percet, mikor Dani letette az utoket, az utanozhatatlan mosolyaval ram nezett, es kozolte:
Norikam, en borzalmasan ehes vagyok...

Mikor kozoltem, hogy igy bbelegondolva en is, jot nevettunk, megallapitottuk, hogy a noknek mindig igaza van, majd hazavillamosoztunk, es egy hatalmasat vacsoraztunk.

A világ legboldogabb embere

Nem tudom a közönség vajon mire gondol egy-egy koncert után hazafelé menet.
Valaki okos azt mondta, hogy ha legalább a ruhatárig sikerül kicsit kizökkenteni az embereket a mindennapi mókuskerékből, akkor már megtettünk minden tőlünk telhetőt.

De vajon mit csinál a zenész koncert után?
Főleg egy diplomakoncert után. Mert azért az egy kicsit más, mint az összes többi. Mert itt talán több kerül mérlegre, minden oldalról. Mert ez egy kicsit befejezés, és egyben valami másnak, nagyobbnak, komolyabbnak (Nagybetűsebbnek?) a kezdete is.

Nekem olyan most, mintha minden csak egy pillanat lett volna. Pedig az azt megelőző három hétben lenni végtelen hosszúnak tűnt. Szervezés, telefonálás, fénymásolás, ki- el- és átgondolás, átszervezés, újra telefonálás, emilezés, telefonálás, és próba-próba-próba.
Stresszes egy dolog ez a zenélés, de mindent elfelejtek, amikor felmehetek a színpadra, és leülhetek a hangszer mellé. Egy ilyen hangszer mellé, ilyen partnerekkel, ilyen közönség elé.

Nagyszerű élmény volt, azt hiszem sikerült elérnem azt, ami a legfontosabb számomra a zenében: beleereszkedtünk a pillanatba, és engedtük, hogy kijöjjön mindaz, aminek ott, péntek este 7 és 9 között ki kellett jönnie.

Nézegetem a virágokat, eszegetem a csokikat, emésztem a kritikákat, amiket Tőletek kaptam.
Én vagyok a világ legboldogabb embere, mert azt csinálhatom, amit szeretek.
És persze a gondolataim már a jövőben kalandoznak...

Diplomakoncert

Két csepp

Pest felé zötyög a - Busz. Az előttem ülő úr kalapjára egyszercsak elkezd csepegni valami a tetőből. Ingerülten behúzza az ablakot, hátha az segít. Innentől kezdve a táskámra csepeg az a valami.
Nézem, nézem.
A második cseppnél fura gondolat türemkedik elő szürkeállományom egyik homályos szegletéből: a francia szivárvány szónak (Arc-en-ciel) kell, hogy valami köze legyen a mi "arkangyal"unkhoz. És Michelangelo voltaképpen maga - Mihály Angyal volt.
Hogy ez honnan jöhetett?!

* * *

Egyedülök a sötét estében a rét közepén. Hallgatom a szelet, és a kutyák ugatását.
A szám széle megremeg, aztán megerednek a könnyeim is. És csodamód ezzel egyidőben - mintha ott fenn valakik (angyalok?!) együttéreznének velem - lassan, apró cseppekben kezd szemerkélni az eső.
Hallgatom a halk neszt, ahogy a cseppek a kabátomon landolnak.
Georgi, és az ő gondolata jut eszembe az illúzióról, hogy nem vagyunk egyedül.

Emberek, hát miért nem jöttök velem?!