Itthon

Sötét van. Amikor kicsi voltam, és ilyen sötét volt, féltem, és mindig bebújtam a paplan alá. Úgy éreztem, hogyha az összes végtagjaimat, beleértve a fejemet is, betakarom, semmi baj sem érhet. Ma is csak takaróval tudok aludni persze.

Szóval sötét van. Most takaró helyett az ég boltja, meg néhány pislákoló csillag van a fejem felett, na meg az utóbbi napokhoz képest szokatlanul hideg levegő. A sötétben felerősödnek a hangok. Tücskök szamba-ciripelnek, meg valami búgó hangú állatok szekundsurlódnak bódult karneválhangulatot varázsolva.

Kezemben tányér, rajta a szilvásgombóc. Anyukám szilvásgombóca. Pontosabban Anyukám szilvásgombóca, ahogy ő az ő Anyukájától tanulta. Nagyi szelleme is belibben a sötétség karneváljába.
Kezdek dideregni, de nem megyek be a házba. A gombócok azt mondták, hogy sötétben, a teraszon kell megennem őket.

Valahogy nem csak a hangok, hanem az ízek is felerősödnek. Roppan a kristálycukor a fogaim közt, és a friss szilva utánozhatatlan zamata árad szét a számban.

Mindentbetöltő nyugalom költözött belém.
Hagytam, hogy megérkezzen. Vagy talán megváltoztam?

Vagy egyszerűen csak itthon vagyok?

Visual Acusticisms

Zlín, Ostrava, Bila