Ma délután végre volt időm álmodozni…
Mood IndiG:)....
Hullámzáspillanatok az elmúlt 18 napból:
..Mitől és mikor lesz valami vérré?
Mikor lesz a betűből Tapasztalat?
Mikor megyek napfelkeltét nézni jéghideg téli éjjel, és látok majd harmatos pókhálót?
Miért vagyok ITT?
Mi az az ÉLET, miért kaptam, jó felé haladok-e egyáltalán?
És mi a zene?
Mi ez a sok kérdés…"
Lachenmann. Beszél a neve: egykilencven körüli sasfül, huncut szemekkel.
Életemben még ilyen nehéz dologgal nem találkoztam, mint amit neki sikerült leírni.
Ballal kitámasztva, jobb lábbal a pedálon állok a zongora felső oktávjánál. Bal kezemben műanyagkalapács, jobb tenyerem a legmagasabb hangokra. (Tessék szíves vizualizálni ezt a testhelyzetet! Lehet, hogy javasolni fogom jóga tanfolyamokra mint “Lachenmann” ászana…) Vadul koncentrálok, hogy a következő ütemben a kettő triolájából az o után egy kicsivel velőtráző sikolyt bírjak hallatni, amit a triolából a “la” pillanatában félbeszakítok egy – a zongora tőkéjére mért – kalapácsütéssel, ill. egyidejűleg a jobbkezes klaszterrel.
És közben már az azután következő ütem jár a fejemben, ahol már bankkártyával, és triangulumütővel a zongora legalsó oktávjának húrjain kell akcióznom, jobb lábbal a jobb pedálon maradva.
Szőkébe hajló mosolyt villantok a karmester felé, amikor a sikoly után nem sikerül a rendelkezésre álló két negyed alatt átalakzódnom az alsó oktávokra. Sebaj, még van a koncertig három nap…
Egyik nap csoda volt az ég az "Alex" felett. A TV-torony élesen reflektorfényben, mögötte a lilás-fekete esti égbolt. Felette pár áttetsző, fátyolszerű felhőpamacs. A Spree és a Berliner Dom felett pedig egy be-, vagy inkább kiúszó hatalmas, sűrű, egybefüggő fehér felhő, a sötétedés utáni város fényei által mindenféleszínűre festve. A szél hihetetlen sebességgel fújta, de ez csak akkor látszott, ha ez ember a szeme sarkában megtartotta a Vörös Városháza égbeszökő tornyát, mint origo-t.
Fél órával később már csak a Kis Herceg bolygói ragyogtak a maguk titokzatos megfejthetetlenségében az "Alex" felett.
Álmom Freud bácsi (és az összes álomtudor) figyelmébe!
Hugommal egy sötét, vészjósló csendbe burkolózott faluban. Egyetlen lámpa világítja meg homályosan az utcát. Mintha egy Hitchcock filmbe vagy még inkább Kaffka regénybe csöppentünk volna. A levegőben érthetetlen feszültség szikrázik.
Bemegyünk egy házba, és ott egy furán kinéző középkorú pár mindenáron étellel akar kínálni minket. Annál jobban töltik tele a tányérunkat, minél inkább nem kérünk. És amint azt mondjuk, hogy jó, akkor adjanak, azonnal abbahagyják.
Ahogy menekülőre fognánk (evés nélkül), hirtelen észrevesszük, hogy a házon az ajtók elkezdtek összemenni, egyre alacsonyabbak és szűkebbek. Lélekszakadva próbáljuk kipréselni magunkat, de hogy ez sikerül-e, azt már nem tudom, mert felébredek…
Franz Werfel Alma Mahler-Werfel naplójába:
"Unendlichen Dank an Dich ALMA
Für die zahllosen Glückseligkeiten
Ich gehe zu Grunde
Wenn dein Sommer
Nicht mehr
Über mir ist!
Er muss ewig bleiben."
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése