Háború, Gage, Haydn

Aos. Nem talál hirtelenjében térképet, úgyhogy egy tankönyve hátoldalába gyorsan felvázolja Izrael-t a nyugat-jordániai arab településekkel és a Gáza övezettel. Mutatja, hogy hol laknak a szülei. A google keresőben gyorsan meg is mutatja, hogy pontosan ott, abban a piros cserepes házban, és ott mellette az a nagyobb darab föld, meg 6-8 ház az ő rokonaié.
Amir faluját is megkeressük a libanoni határnál.
"2006 nyara nagyon szép volt." – mondja lakonikusan - "Háború volt."
"Sosem lesz béke, Nóri.” – mondja Aos - “Képzeld el, hogy az a sok férfi, nő és gyerek aki meghalt, mind valakinek az apja, az anyja, gyereke. Hogy tudnának ezek megbocsátani? Az izraeliek és az arabok utálják egymást, a munkán kívül soha nem találkoznak, nem barátkoznak, nem beszélnek egymással."
“De hogy lehet ebben az állandó rettegésben élni, hogy soha nem lehetsz biztos, hogy holnap nem a te faludra lőnek-e?”- kérdezem naivan.
Nézi a rajzát, a google keresőn a pirostetejű házat.
"Ki mondta neked, hogy ez élet?"

Ugyanaznap délután. Ülök a zongoránál és kapaszkodok a hangszerbe. Szó szerint. A vérnyomásom a nulla felé közelít, én azon gondolkozom, hogy hogyan fogom túlélni ezt a nagyjából 20 percet, ami még hátra van. Valószínűsíthetőleg az arcszínem a lila és a zöld között félúton lévő árnyalatban játszik, amint azt találgatom, mikor fogok beájulni. Nagy baj nem lehet, amíg öniróniára is telik: a zongorista a dalkurzuson dobta fel a talpát. Hehe. Végül úgy döntök, haláltmegvető bátorsággal lemegyek a színpadról és iszom a sarokban álló ásványvizemből. Közben Florian és Gage továbbra is valamelyik verssor megvitatásánál tartanak, a nézők (túlnyomórészt “alte Damen”) némelyike fura pillantást vet rám, de lényegében nem omlik a fejemre a mennyezet. Visszaülve a zongorához konstatálom, hogy az ásványvíz egyáltalán semmit sem segített. Nagy nehezen eltelik a maradék 13 perc, és akkor jut eszembe, hogy mi is a bajom.
Az újdonsült diákönkormányzati tag Florian intézte - kávégép. Frissen őrölt kávészemekből hihetetlen erős kávé az aulában. Ez volt a baj, na meg az éh gyomor. Jól van Nórika. J

Este 10. Utolsó mohikánként az emeleten, ülök a 2.23-masban. Na jó, valahol a folyosó másik végén még egy brácsás is gyakorol. "Az" Arpeggione-t. Barátom - a metronóm - konokul hajtogatja, hogy tik-tak-tik-tak, mindezt 79-szer percenként. Nem is sejti, hogy micsoda katarktikus állapotba segített ezzel a mechanikuspapagáj-pittyegéssel. Ismét felfedeztem 3 hét kitartó nemgyakorlás után – az IDŐt. Annak is a vasfogát. Melynek következtében Haydn f-moll Variációja szétfolyó, rút hangfürtamöba-kiskacsából törékeny-finom, csodálatosan megmunkált elefántcsont-ékszeresdoboz-hattyúvá lett.

Viva la musica!