Aber die Perlen liegen tief

Reggel Anyukám hangjára ébredek. Kérsz kávét, vagy teát? Eltart egy darabig mig felfogom, hogy hol is vagyok, és hogy hogy kerültem oda... Fura egy érzés.

Fehér rácsok. Nővér a kulccsal. Belépünk a hatágyas kórterembe.
Bizalmatlanul, idegenkedő szemekkel néz ránk. Nem-, vagy félreismer minket.
Hátam mögött egy néni üveges, távolba meredő arccal, egyik kezével az asztallábba kapaszkodva folyamatosan azt ismételgeti halkan, ámde jól hallatóan: ...le fogok esni a székről, le fogok esni a székről... És mikor tényleg, akkor beviharzik a nővér: " Kiss néni, maga a saját lábán jött ide, tartsa magát legyen szíves!" A hangsúly a már-megint-mit-csináltál-kisfiam. És közben egy elég durva mozdulattal (mint a kisgyerek a játékmackót (csak az a fülénél fogva) ) visszarántja normál ülőpozícióba...
Egy másik néni (hátulgombolós), csak áll az ajtóban, majd megkérdezi: "...Maguk magyarok?..." Mikor nem válaszolunk, megállapítja, hogy akkor biztos cigánok...
Kis magyar szocio.
A székről leesős nénit végül ágybateszik, és elkezdik etetni.
Szombathely, Magyarország, Európa, Föld,Naprendszer...
Elszégyellem magam, hogy 2 és fél hónapra el bírtam felejteni, hogy a zenén kívül más is létezik egyáltalán...

P.s. "...Liebe ist kein Teich, in dem man sich immer spiegeln kann, Joan. Sie hat Ebbe und Flut. Und Wracks und versunkene Stadte und Oktopusse und Stürme und Goldkisten und Perlen. Aber die Perlen liegen tief..."

Természetesen Remarque. Hirtelennyersnórifordításban valahogy így hangzik:

"...A szerelem nem tó, amelyben az ember mindig visszatükröződhet, Joan. Van benne apály és dagály is. És hajóroncsok és elsüllyedt városok és oktopuszok és viharok és kincsesládák és igazgyöngyök. De az igazgyöngyök mélyen fekszenek..."