A "Hochstapler" története

A mai c-kulcsokkal és transzponáló hangszerekkel nehezített partitúraolvasásóra-menüt a a partitúraolvasástanár-főszakács ma a desszerttel kezdte.
Nehéz lélekkel léptem a két ébenfekete tálalóasztal-zongorával berendezett terembe, mert az kötelezően aktuális menüválaszték nagyrésze bontatlanul, vagy legalábbis félig kiolvasztott formában lapult a táskám mélyén - Schubert Befejezetlen szimfónia formájában. És az ember lánya - már amennyiben jót akar magának - nem lép egy ilyen formátumú főszakács legfőbb hangolvasztó szentélyébe - felkészületlenül.
Így aztán a Rossz előérzetével vetettem le és akasztottam fel a kabátom a fogasra, a lusta kukta-diákok által jól ismert Lassú Mozdulatok Időhúzó Módszerével próbálva rövidíteni a várható szenvedések időtartamát. És akkor, mikor a tálaló-kottatartó felé fordultam, megláttam ott valamit. Valamit, ami hirtelenjében teljesen elfeledtette a bensőmet mardosó rosszérzést.
Egy könyv hevert a kottatartón. A címe nem látszott, mert a csomagolás helyett a fedlapra egy fura karácsonyi matricával valaki egy egészen oda nem illő nem karácsonyi naplementés-tengeres-vitorláshajós üdvözlőkártyát ragasztott.
De mégis! Egy könyv!
Teljesen zavarba jöttem...
Nekem?
Tényleg?
Karácsonyra?
Komolyan?
De nem mondtam semmit, csak - valószínűleg elég bambán - néztem a főszakács-főhangmérnök-főpartitúraolvasástanáromra, egy igazi német, szigorú de minden ízében élő tekintetű, szarukeretes szemüveges, 60 közeli férfire.
Teljesen érthetetlen volt számomra az a hirtelen, könyvformátumban megtestesülő érzelem kifejeződés. Aki ismer németeket, tudja miről beszélek. És ráadásul a tanárom... Ilyen személyes dolog... Te atya ég. Mivel érdemeltem én ezt ki?! Hirtelenjében újra gyomron ragadott a nemnagyonemésztett Schubert szimfónia első tétele.
A teljes meghökkenés-megilletődés-bambaság láttára a szarukeret mögül a mélyreható szemek ráncaiban mintha (nagy)atyai szeretetet villant volna, igaz, csak egy pillanatra, de mégis... "Igen, ez a magáé. " Ennyit az érzelgősködésről, a következő másodperc már az agyamban a c-kulcsok láttán keresztbe álló diódáké, és a hideg veríték gyöngyözik a hátamon, amikor a "befejezetlen" ugrik elő a kínzóeszközök sorából...

Na jó, akkor bevallom: szeretek költőien túlozni. De azért olyan jól hangzik, nem? A c-kulcsok mostmár egész jól mennek, ami kemény munka eredménye, és azért a Schubertet is egész jól megoldottam, csak persze nem olyan jól, mint ahogy azt a múlt héten megígértem magamnak... Remarque-kal vigasztalom magamat: "Ami tökéletes, az a múzeumba való...".

Óra után rohantam le az aula egyik sötét sarkába, hogy megnézzem, mit is kaptam. Thomas Mann. Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull.
Aztán a teljesen oda nem illő üdvözlőkártyán:

"Tanken Sie übers Fest viel ideenknüpfende Energie für das ganze runde neue Jahr auf dieser schönen Erde. Michael Junge"

Olyan érzések öntenek el, amit még sosem éreztem. Mindent átható szeretet, és hála, hogy ehhez az emberhez (is) elvezetett az út.