Tolle anyó

Keresel.
Nap, mint nap, újra és újra mert érzed, hogy valami még mindig nem jó.
Bár minden alakul, de mégis, van az a bizonyos nyomás ott belül, a jel, hogy valami még mindig nem stimmel.
És már évek óta változol, és könyveket olvasol, és jógázol, és előadásokra jársz, figyeled önmagad, és valahogy, valami, mégsem.
Örök hullámvasút, szabad, szárnyaló pillanatok, és hosszú, sötét, kétségben, magányban örvénylő, önmarcangoló órák között.
Csupa kérdés, csupa miért.

És akkor egyszercsak előtűnik egy tündér áttetsző szárnyakkal, kezében csillogó varázspálcával, és ott - bizony ott, éppen az orrod előtt - suhint rá valamire, amitől egyszeriben fény gyúlik a kis buksidban, egy nagy reccsenést érzel, és tudod, hogy most valami a helyére került, arra a sínre, ahol lennie kell.

Családállítás, Helliger féle terápia, öröklött félelmek.

Hányszor, de hányszor olvastam már ezekről, hányszor talákoztam már össze ezekkel a szavakkal a legkülönbözőbb élethelyzetekben!
Milyen lelkesen jegyzeteltem nagymamáim meséit a gyerekkorukról, a történeteiket kalandos vonatutakról, szanatóriumról, délceg orosz katonatisztekről, Beethoven hanglemezgyűjteményekről, cseresznyefák virágzásáról a körúton, döngölt agyagpadlókról, Szolnoki doktorbácsiról, fekete szénnel teli bányászcsillékről...

De soha sem jutott eszembe, hogy lerajzoljam a családfánkat.

Na persze ez sem egészen igaz.
Tesóimmal néhány éve rajzoltunk egy szép füz(i-család)fát karácsonyi ajándékként. De az csak illusztráció volt, sosem tudtam úgy nézni rá, mint ahogyan tegnap este.
Összefonódó és aztán az idővel szétágazó, vagy tűzön-vizen át kőkemény munkával felépített, összetartott emberi kapcsolatokként, a történelem kegyetlen úthengere vagy tragikus haláleset által tönkrement lángoló szerelmekként, boldogságkereső mindennapi emberekként.

Most először láttam meg magamat, mint a sok-sok ős közdelmei, érzései, csalódásai, vágyai, elvárásai, szeretete közepette ébredező friss hajtást.

Megértettem, vagy méginkább ráéreztem, hogy ezek a családi tapasztalok milyen kozmikus mélységben vannak ott bennem, hogy mennyire értelmetelen ellenük küzdeni, mert ott vannak, belém égtek, a múltat már nem lehet megváltoztatni. De miért is kéne?
Hiszen a jelen és így a jövő is az enyém. Tőlem függ, hogy ezzel az új tapasztalattal mit kezdek, hogyan dolgozom fel, és aztán hogyan megyek tovább. És aztán mit, és hogyan adok át a gyerekeimnek.

Rájöttem az eddig néha önzőként látott/láttatott cél: boldog, kiegyensúlyozott emberré válni, valójában felelősség az utánunk következő generációk felé.

Az első ember, akivel ezeket az új gondolataimat megosztottam, a húgom volt. Drága jó hugicám, a Zófili. Minderre csak annyit mondott, hogy ajánlja nekem elolvasásra Eckhart Tolle könyvét, az "Új Föld"et.

Az alábbi idézet ebből a könyvből származik:

"...Nach der christlichen Lehre ist die normale kollektive Verfassung der Menschheit der Zustand der "Erbsünde". "Sünde" ist ein Wort, das zutiefst missverstanden und fehlinterpretiert worden ist. Wörtlich aus dem Altgriechischen übersetzt, der Sprache, in der das Neue Testament abgefasst wurde, bedeutet sündigen "danebentreffen" wie ein Bogenschütze, der sein Ziel verfehlt; sündigen heisst also, das Ziel des menschlichen Daseins zu verfehlen. Es bedeutet, blind und ungeschickt zu leben und deshalb zu leiden und Leiden zu verursachen. Auch dieses Wort deutet also, sobald es von seinem kulturellen Ballast befreit worden ist und nicht mehr falsch ausgelegt wird, auf eine Störung im Menschsen hin. ..."