Nehéz volt.
Külföldiként és ráadásul művészi irányultsággal egy amúgy is igen agyas társadalom túlnyomórészt reál irányultságú fiataljai között megtalálni a helyemet, huhh.
Szembesülnöm kellett azzal, hogy mennyire nehéz egy ilyen közegben nyugalmat, önbizalmat megőrizve nyitott, érdeklődő maradni, a lehető legjobbat kihozni a helyzetből.
Óhatatlanul nekem kellett asszimilálódni.
Mert én voltam az egyetlen (legalábbis úgy éreztem, hogy én vagyok), aki ha nem itt született német, akkor nem él leglább már 10 éve Németországban, ebből kifolyólag nem bír perfekt nyelv- és nyelvkultúra tudással. Ebből a szempontból akár kivételesnek is érezhetem magam, hogy 2 év ittlét után "megcsináltam".
Az igazság azonban az, hogy inkább kis zöld ufónak éreztem magam, aki véletlen egy rossz bolygóra szállt le. A számomra meglepően kifejlett diplomáciai és vitakultúrával megáldott németek mellett azt hiszem magyarul is eltörpülnék.
Most jöttem rá, hogy a zenével való foglalatosság mennyire egocentrikus (a szó jó értelmében) és ösztönös dolog.
De nem lennék Füzi Nóri, ha nem dobtam volna bele magamat kis zöld ufóságom ellenére is a mélyvízbe. A választható programok közül kiválasztottam az improvizáció színházat, ezt éreztem magamhoz legközelebb állónak.
Arra azonban nem gondoltam, hogy előbb-utóbb németül kell majd "színpadra állni".
Itt aztán persze még jobban kiütköztek a nyelvi nehézségek, természetesen minden igyekezet ellenére sem tudtam felvenni a ritmust, úgyhogy egy idő után diszkréten próbáltam a háttérben maradni. A németek javára írandó, hogy ezt kiszúrták, és kedvesen bíztattak, hogy azért próbáljam meg, és néhány poén erejéig sikerült is magamat bevetnem. De persze nem volt az igazi. Mondhatni, ufóérzetem a tetőfokára hágott, ugyanakkor furamód nagyon jól éreztem magam.
Megtapasztalni, hogy milyen a csapatdinamika, amikor az ember önmagát adva a csoport által hagyja magát inspirálni, és így egy sokkal magasabb szintű dolgot tud létrehozni, mint egyedül - nagyszerű érzés volt.
Nem beszélve arról, hogy a közös viccelődés mennyire gyorsan és milyen közel tudja hozni egymáshoz az embereket.
A bevezető hétvége bizonyos pontjain az volt az érzésem, mintha ez a lehetőség véletlen ajándékként pottyant volna az ölembe.
Egy álom - amiben mit is keresek?
Csupa-csupa kérdés az eddigi válaszaimra.
(Háromfordulónyi válogatás után idén tavasszal megkaptam a Heinrich-Böll-Stiftung tanulmányi ösztöndíját. Az alapítvány működését, céljait bemutató hétvégi bevezető szeminárium után a fenti gondolatok az S-Bahnon ülve vetették magukat az újrahasznosítható papírból készült Böll Stiftung-os jegyzettömbömre.)
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése