Vasárnapi zenemaraton

Ma felállítottam élőzenehallgatási rekordomat egyéniben. Az eddigi csúcs 5 óra volt (igaz, az egy huzamban) a Magy. Kir. Operaházban, a Mesterdalnokok.
Most, ugyan nem egyszerre, de mindösszesen 6 órát töltöttem élőzenével. (plusz 2 óra gyakorlás)

Reggel a főiskola Studiosaal-jában kezdődött a maraton.
Dirigentenwerkstatt, azaz karmesterműhely.

www.dirigentenwerkstattinteraktion.de

Sokan kérdezték már tőlem, hogy ugyan mégis mire való a karmester, amikor a zenekar magától is el tud játszani mindent? Itt ma választ kaptak volna erre a kérdésre: A karmester arra való, hogy vezesse, összefogja az x zenészt, akit a keze alá kapott, hogy Egy Nagy Akaratként működjenek, hogy létrehozzák a Csoda Lehetőségét.
A mai zenekar különböző berlini zenekarok tagjaiból és néhány Eisler-es főiskolásból állt, a karmestertanoncok pedig a világ négy pontjáról jöttek. Gondolom megpályázták ezt a lehetőséget, és kiválaszttattak rá. Merthogy a műhely lényege abban állt, hogy kiálltak vezényelni egy bizonyos műsort, és a zenekar tagjai pedig (nagyrészt technikai jellegű) tanácsokat adtak nekik, hogy mi az, amitől jobban tudnának szólni.
Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet tanultak a dirigensek abból, ahogyan a kezük alá játszott a zenekar. Beépített kémeim jelentették, hogy az első hegedűben pl. gyakorlatilag csak a Berliner Philharmoniker tagjai ültek. És azért rájuk vezényelni és tőlük tanácsot kapni ifjú karmesterként, nem akármi, úgy gondolom.
Aktívak is voltak a zenekari tagok hozászólás ügyében. Külön meglepetés volt, hogy mindig mennyire kultúráltan és jól érezhető építő szándékkal szóltak hozzá, miközben éppen olyan aktívan zenéltek, mintha maga Sir Simon Rattle állt volna a pulpituson.
Így nemcsak a karmesterek, de a minden szólamba elszórt egy-egy főiskolás, na meg persze mi, a hallgatóság is rengeteget tanulhatott tőlük, direkt és indirekt módon is.
Elgondolkodtam, hogy miből állna egy hasonló mítinget otthon is megszervezni...

Délután gyakoroltam egy picit, aztán próbáltam Harim-mal, a koreai hegedűs lánnyal.
Amennyire a német lányokkal kezdettől fogva nem találtuk, és aztán már nem is kerestük a közös hangot, annyira magától értetődő a munka ezzel a leányzóval. (Aki mellesleg 3-4szer férne bele a kabátomba.) Mosolygós, aranyos, konstruktív, és olyan pontosan hegedül, amilyen pontossággal ezidáig nem akadt dolgom.
A sors hozott össze minket, kedden lesz próbajáték, amire együtt osztottak be minket.

A délután 5 óra már a Marstall-ban (Schlossplatz 7, az iskola másik épülete, ahol több koncertterem, meg gyakorlószobák vannak) talált.
Tanárom Vitlin kamarazenei estje. Kiváncsian vártam, hogy milyen lesz koncerten hallani. Tökéletesen ugyanolyan, mint órán. Kimért, végletekig tudatos, perfekt. De olyan hideg, hogy borsódzik a hátam tőle... Végigjátszott egy hatalmas műsort, két nagy mű egy csellistával, és utána két kétzongorás egy Adrian Pavlov nevű - állítólag Barenboim kedvence - karmesterrel.
De számomra az egész kínszenvedés volt. Fantasztikusan értik a hangszer minden csinját-bínját, de ennyire személytelenül játszani... Ez így pusztán intellektuális élevezetet nyújthat, annak, akinek erre antennái és türelme van. De nekem a zene mindig valamilyen érzés, így aztán nagyon szenvedtem. Különösen, hogy a saját tanáromat hallottam, akihez egyébként szeretek járni.

Este hétkor Taisia játszotta el a diplomaműsorát, újra a Charlottenstrasse-n.
Taisia az a lány, akivel novemberben a Mendelssohn Doppelkonzertet fogom játszani.
Egy órás műsor, de közben visszatért belém az élet- és zongorázási kedv. Nagyon fáradt volt a lány, nem volt perfekt, és a zongora is borzasztó volt (egy szétvert steinway a tetején néhány hamis hanggal), és mégis! Sokkal inkább megszólalt az a Valami, ami nekem minden perfektségnél és "tudományos" zongorázásnál fontosabb.

Felvidámodva, ökörködve jöttem haza Florian barátommal az "úcváj"-on.
Minden jó, ha a vége jó! :)