2008. február 23., szombat

Itt sem kolbászból a kerítés...

Habár a Winterfeldmarkt árai, és körülményei alapján lehetne ezt gondolni, a ma esti "Hoffmann meséi"-ből a kedvenc berlini operámban (Komische) mégiscsak ez szűrődött le.

Adtam magamnak egy gyakorlásmentes napot, mert olyan szépen sütött a nap délelőtt, és ugyebár ha az ember Nórilánya napelemmel működik, akkor egy ilyen lehetőséget mindenképp ki kell használni.

A Winterfeldmarktot meg amúgy is régóta meg akartam nézni. Kissé nevetéges vagyok, merthát már több, mint három hónapja itt lakok tőle 3 percre.
A piac tehát a Winterfeldplatz-on van, egy szép kis téren, aminek az egyik végében egy vörös téglás templom van, és körös-körül kis "beülősök" (kocsma, koktélbár, kávézó).
A piac maga egy rendes zöldségpiac és bolhapiac keveréke.
A lángos helyett császármorzsát adnak (hasonlót, mint amit a múlkor a bajor étteremben láttam, csak itt negyedannyiért), a jófajta magyar halak helyett mindenféle tengeri herkentyűket, a péknél a százféle bio-kenyér, zsömle, bagette, sütemény mellett mindenféle rájuk kenhető dolog is kapható, mint például spenótkrém, cukkinikrém, chilikrém, caciki, csicseriborsókrém stb-stb. A spenótosból muszáj volt vegyek, annyira kiváncsi voltam, milyen íze lehet. Eeeeeeeeelképesztő foghagymás volt!!
A biozöldségstandok közé néha-néha beékeli magát egy-egy sál- cipő-, paplan-, ékszer- vagy zokniárus. De ne úgy tessék elképzelni, mint otthon mondjuk a kínai piacot! Itt gyakorlatilag a földről is lehetne enni, minden csillog-villog, az árusok ruhája is makulátlanul tiszta.


Hoffmann meséi a mai este alapján nem került a kedvenc operáim közé. A néhány slágertől eltekintve nem nagyon érdekes a zene (és azok is csak azért, mert ismerjük, és várjuk őket)(a híres Barcarolle úgy kezdődik, hogy akár a Kék Duna keringő is kialakulhatna belőle), helyenként túl hosszúra nyúlik, és a történet sincs kellőképpen felépítve. Olyan anti Don Juan, de aztán, amikor a végén sajnálni kéne szegény szerencsétlen Hoffmannt, valahogy nem akaródzik.

Egyedül az Olympiát játszó Olga Peretyatko volt tökéletesen egy a szerepével. De ő tökéletesen!
(Mellesleg a lány utolsó éves az Eisler-en. Ha van időtök, érdemes belenézni a YouTube-on levő felvételeibe) 26 éves létére kenterbe verte a tapasztaltabb énekeseket színadi jelenlétben, és szuggesztivitásban is. Elképesztő hangja van! Úgyhogy Anna Netrebko reszkethet, mert máris nyakán a következő generáció!

2008. február 20., szerda

Köszönjük - majd értesítjük!

Életemben először voltam ma próbajátékon. Yehudi Menuhin Live Music Now Stiftung.
A tét nem kicsi, de nem is olyan nagy. (koncertenként 130 euro) Az anyagot tudom, "meglássuk" mi sül ki belőle.
Harimmal körbeutazzuk a fél várost, busz, u-bahn, gyalogolás. Kicsit nehezen találjuk meg az épületet. Persze a hülye német házszámozás a hibás. Az egyik oldalon 13-14, a másik oldalon viszont 256 (!). Ki hallott már ilyet?! Aztán végül csak odatalálunk, lecuccolunk, belekezdünk a két közös darabba, aztán már mehettünk is.
Belépünk egy terembe, amiben legalább 40-en ülnek. 40-en. Valószínűleg az egész alapítvány. Kicsit meglepődtem, ilyen sok emberre nem számítottam. Amennyire a zongorához vezető 12 és fél másodpercnyi út alatt körbenézve meg tudom állapítani, csupa dúsgazdag, így aztán időmilliomos, ebből következőleg jótékonykodó báró-, gróf-, és hercegné ül ott, és az egyik sorban felfedezem Forster-Smith-t, a minden-lében-kanál kamarazene tanáromat is. Az első sorban egy kopasz, nem túl szimpatikus pasas int (nem szól!), hogy akkor játszhatunk.
A Mozart szonátát az expozíció után egy váratlan, de annál brutálisabb "danke schön"-nel állítja le. Megkérdezi, hogy mit is játszunk, aztán folytatjuk a Wieniawski-val. A 4. (!!) oldal közepéig jutunk. Szerencsére ebben még benne van az a rész, ami szerintem a legeslegeslegszebb, és egyben legmutatósabb is a zongorával. Aztán nem teljesen világos, hogy mit akarnak, végül kiderül, hogy arra kiváncsiak, mit hoztunk még. Csak az én szólómat kérik, közkívánatra ismét Jeux d'eau. Még hozzátettem, hogy "Wasserspiel", ha esetleg szegény grófnék nem tudnának franciául.
Aztán még egy kérdés, miért is jelentkeztünk erre a próbajátékra, és aztán már ajtón túl is találjuk magunkat.
Fura. Kb. 8 percet voltunk benn, ebből 6-ot játszottunk.
Eredmény e-mailben, legkésőbb jövő hét elejéig.

2008. február 17., vasárnap

Vasárnapi zenemaraton

Ma felállítottam élőzenehallgatási rekordomat egyéniben. Az eddigi csúcs 5 óra volt (igaz, az egy huzamban) a Magy. Kir. Operaházban, a Mesterdalnokok.
Most, ugyan nem egyszerre, de mindösszesen 6 órát töltöttem élőzenével. (plusz 2 óra gyakorlás)

Reggel a főiskola Studiosaal-jában kezdődött a maraton.
Dirigentenwerkstatt, azaz karmesterműhely.

www.dirigentenwerkstattinteraktion.de

Sokan kérdezték már tőlem, hogy ugyan mégis mire való a karmester, amikor a zenekar magától is el tud játszani mindent? Itt ma választ kaptak volna erre a kérdésre: A karmester arra való, hogy vezesse, összefogja az x zenészt, akit a keze alá kapott, hogy Egy Nagy Akaratként működjenek, hogy létrehozzák a Csoda Lehetőségét.
A mai zenekar különböző berlini zenekarok tagjaiból és néhány Eisler-es főiskolásból állt, a karmestertanoncok pedig a világ négy pontjáról jöttek. Gondolom megpályázták ezt a lehetőséget, és kiválaszttattak rá. Merthogy a műhely lényege abban állt, hogy kiálltak vezényelni egy bizonyos műsort, és a zenekar tagjai pedig (nagyrészt technikai jellegű) tanácsokat adtak nekik, hogy mi az, amitől jobban tudnának szólni.
Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet tanultak a dirigensek abból, ahogyan a kezük alá játszott a zenekar. Beépített kémeim jelentették, hogy az első hegedűben pl. gyakorlatilag csak a Berliner Philharmoniker tagjai ültek. És azért rájuk vezényelni és tőlük tanácsot kapni ifjú karmesterként, nem akármi, úgy gondolom.
Aktívak is voltak a zenekari tagok hozászólás ügyében. Külön meglepetés volt, hogy mindig mennyire kultúráltan és jól érezhető építő szándékkal szóltak hozzá, miközben éppen olyan aktívan zenéltek, mintha maga Sir Simon Rattle állt volna a pulpituson.
Így nemcsak a karmesterek, de a minden szólamba elszórt egy-egy főiskolás, na meg persze mi, a hallgatóság is rengeteget tanulhatott tőlük, direkt és indirekt módon is.
Elgondolkodtam, hogy miből állna egy hasonló mítinget otthon is megszervezni...

Délután gyakoroltam egy picit, aztán próbáltam Harim-mal, a koreai hegedűs lánnyal.
Amennyire a német lányokkal kezdettől fogva nem találtuk, és aztán már nem is kerestük a közös hangot, annyira magától értetődő a munka ezzel a leányzóval. (Aki mellesleg 3-4szer férne bele a kabátomba.) Mosolygós, aranyos, konstruktív, és olyan pontosan hegedül, amilyen pontossággal ezidáig nem akadt dolgom.
A sors hozott össze minket, kedden lesz próbajáték, amire együtt osztottak be minket.

A délután 5 óra már a Marstall-ban (Schlossplatz 7, az iskola másik épülete, ahol több koncertterem, meg gyakorlószobák vannak) talált.
Tanárom Vitlin kamarazenei estje. Kiváncsian vártam, hogy milyen lesz koncerten hallani. Tökéletesen ugyanolyan, mint órán. Kimért, végletekig tudatos, perfekt. De olyan hideg, hogy borsódzik a hátam tőle... Végigjátszott egy hatalmas műsort, két nagy mű egy csellistával, és utána két kétzongorás egy Adrian Pavlov nevű - állítólag Barenboim kedvence - karmesterrel.
De számomra az egész kínszenvedés volt. Fantasztikusan értik a hangszer minden csinját-bínját, de ennyire személytelenül játszani... Ez így pusztán intellektuális élevezetet nyújthat, annak, akinek erre antennái és türelme van. De nekem a zene mindig valamilyen érzés, így aztán nagyon szenvedtem. Különösen, hogy a saját tanáromat hallottam, akihez egyébként szeretek járni.

Este hétkor Taisia játszotta el a diplomaműsorát, újra a Charlottenstrasse-n.
Taisia az a lány, akivel novemberben a Mendelssohn Doppelkonzertet fogom játszani.
Egy órás műsor, de közben visszatért belém az élet- és zongorázási kedv. Nagyon fáradt volt a lány, nem volt perfekt, és a zongora is borzasztó volt (egy szétvert steinway a tetején néhány hamis hanggal), és mégis! Sokkal inkább megszólalt az a Valami, ami nekem minden perfektségnél és "tudományos" zongorázásnál fontosabb.

Felvidámodva, ökörködve jöttem haza Florian barátommal az "úcváj"-on.
Minden jó, ha a vége jó! :)

2008. február 16., szombat

Berlin Snapshot

Spittelmarkt 21:14
Hazafelé. A fejemben nem akar alábbhagyni a "Nessun m'avrá", és meglepő módon ezzel egyidőben Askenazy is lelkesen játssza a Rachmaninov 2. zongoraversenyt. Nem nagyon passzol össze a kettő, de ez őket cseppet sem zavarja.
Egyszercsak egy alak sétál át a látóteremen. Valamit matat a kezében lévő dobozkán, MP3, vagy Ipod, tudomisén. Askenazy éppen a fuvolákkal kezd kamarázni a második tételben, amikor az alak egy nagyon fura mozdulatot tesz, mintha egy roboton megnyomták volna az "on" gombot.
Elsőre azt gondolom, hogy őrült, esetleg idegbeteg. Persze a Rachmaninov azonnal abbamarad, és Turandot is elmegy vacsorázni.
Az IPod (vagy MP3) olyan hangosan szól az alak fülében, hogy én 5 méterre tőle pontosan hallok minden hangot. Még mindig csak hátulról látom: dizájnos tépett frizura, fehér, talán virágmintás kabát, és olyan deszkásszerű gatya, meg cipő. Nem tudom eldönteni, hogy fiú-e vagy lány.
A jól hallható zenére ellenben elkezd táncolni. Továbbra is, mint valami robot. De Michael Jackson kutyafüle hozzá képest. Komolyan. Az összes végtagját külön használja, hirtelen elindítva egy mozdulatot, és a legváratlanabb testhelyzetben megállítva, vagy lassan továbbgördítve. A szeme csukva, és láthatólag cseppet sem érdekli, hogy mások is vannak rajta kívül a megállóban. Nem tudom levenni a szemem róla. Teljes átéléssel táncolja végig az U-Bahn érkezéséig hátralevő 4 percet.

2008. február 15., péntek

Tigrisugrás

"...Eleinte minden olyan egyszerűnek látszik, aztán visszatekintve megint minden olyan egyszerű, a reménykedés és az emlékezés csalóka, mindketten édestestvérei az álomnak, de a legtöbbször szigorú jelen, még a legapróbb mozzanataiban sem egyszerű, soha. ..."

2008. február 10., vasárnap

Anna-lak

Ülök a földön, töltődöm a délelőtti nap sugaraival.
Körülöttem az irtás dombjai - megkövesedett, elnyúló tengerhullámok.
Távolabb takarosan egymásra pakolt farönkök évgyűrűi - mint megannyi titokzatos kincs -verik vissza az éltető napfényt.
Költő szeretnék lenni, a szavak lepkehálójával fogni meg a Pillanatot. A múlt, a jelen, és a jövő egyetlen lélegzetvételbe sűrűsödik, a fákon Mahler I. szimfóniája csicsereg...