Toscanini

"...Natasha-val együtt voltunk Toscanini egyik utolsó koncertjén. (...)Ezt a legendás hírű karmestert sosem láttuk azelőtt, és felkészültünk arra, hogy szenvedélytől fűtött kézmozdulatok, és démoni mozgás látványos örvénylésének leszünk tanúi. Elképedve láttuk, hogy a törékeny figura tökéletesen nyugodt maradt, s csupán egyik kezének apró, szinte észre sem vehető mozdulatával vezényelt. (...) Olyan kristálytiszta értelem, és rendkívüli intenzitású érzelmi jelenlét sugárzott belőle, hogy szinte semmit sem kellett tennie. Csak figyelnie kellett, hagynia, hogy a belső hallás számára alakot öltsön a zene, és a külső hangzás, amit e belső figyelés eredményeképpen hívott elő, megfelelt annak, amit hallania kellett.
Megpróbáltam ezt a technikát alkalmazni a rendezésben, (...) és az eredmény katasztrofális volt. Nem tudtam pontosan, hogyan kell figyelni, és hogy mi is az, amit figyelek, és be kellett látnom, hogy Toscanini is csak egy szenvedélyes gesztusokkal és mozgással végigvezényelt hosszú élet végén érkezett el ehhez a lehetőséghez.
Az egyszerűséget elérni egyáltalán nem egyszerű; az egyszerűség egy olyan dinamiks folyamat végeredménye, ami magába foglalja mind a túlzásokat, mind a túlzások fokozatos eltűnését.
Toscanini megmutatta nekem, hogy az ember nem tánozhatja valaki másnak az életútját: bizonyos élményeket nekünk magunknak kell kell végigélnünk. (...)
Valaminek a hallgatása titokzatos folyamat. Ahhoz, hogy a testünk képes legyen mozdulatlanul hallgatni valamit, először mozgásban kell edződnie. A karmesterek nem véletlenül élnek hosszú életet; egész életüket testgyakorlással töltik, és azzal, hogy megteremtik test, érzelem és gondolat harmóniáját. A próbák és az előadások megkövetelte erőfeszítés igénybe veszi lényük minden részét: testük igénybevétele a sportolókéhoz vagy táncosokéhoz hasonló, érzelmeiké az énekesekéhez és szeretőkéhez, agyuké a matematkusokéhoz és a gondolkodókéhoz - s mindez egyszerre és egyenlő arányban.
Az a test, ami ilyen módon edződött, végül képes arra, hogy mozdulatlanul álljon és figyeljen..."

(Peter Brook: Időfonalak)

Brahms először

Átesett a Tüzkeresztségen az imádott Brahms trióm. Már ami a művet illeti. Kedvenc német kollégáim hozták a formájukat.
Próbáltunk egy alaposat a koncert előtt. Aztán felmentünk a Forster-Smith (tanár úr) termébe átöltözni, relaxálni. Még mindnki játszott kicsit a hangszerén, így én is. A nehéz részeket szép szisztematikusan átjátszottam. A két csaj meg elkezdett beszélgetni. Addig rendben is volt a dolog, amig a negyedik tételhez nem értem, mert az ugye - hangos. És akkor a legnémetesebb udvarissággal, de mégis a legguszustalanabb neveletlen módon "megkértek", hogy hagyjam abba, mert szeretnének a koncert előtt 10 perc nyugit. Mondtam, hogy pillanat, ezt az utolsót még végigjátszom. (Csak azért is.)
Aztán otthagytam őket a 10 perc nyugijukkal. Mikor 5 perc múlva visszamentem, már mind a kettő a hangszerét nyúzta...
Persze ilyenkor mindig eszembe jut a Glenn Gould, aki leírta, hogy nem érti, hogy egyes zongoristáknak miért kell az öltözőjébe zongora, hogy a a fellépés előtti utolsó pillanatig nyúzhassák, hacsak nem azért, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy még nem felejtettek el játszani... :)) Erős, de végülis igaza van, nem?
A fellépés előtt is klikkesedés volt, németek, és zongoristák között. Nekem több kedvem volt Maarja-val lenni, mint ezzel a két hideg tyúkkal. Maarja tudniillik ma visszaadta a szombati lapozást. Más szóval "visszalapozott" nekem. :)
Felmentünk a színpadra. Hangolás, miegyebek.
Előre nevettem a markomba, mert volt egy-két tempó, amit csak azért is úgy akartam csinálni, ahogy én gondolom. Jól meg is lepődtek, de persze jönniük kellett utánam, márcsak azért is, mert ha én el tudom játszani ebben a tempóban a 20szor annyi hangomat, mint ők, akkor ciki, ha nem bírják az iramot. Mellesleg szerintem teljesen játszható tempókat vettem. Utólag a közönség is osztotta a véleményemet.
Egyébként teljesen jól ment minden, a megbeszélt dolgokra figyeltem, még össze is néztem kedvenc Patriciámmal, ahol össze akart (egyébként csukott szemmel is tökéletesen el lehet játszani azt a részt, meg egyáltalán az egészet), szépen kísérgettem őket, ahol kell, szépen átmentem szólistába, ahol kell. A harmadik tétel soha ilyen szép, és végig izgalmas nem tudott lenni, de ennek meg is lett az eredménye. Totál lefáradtam koncentrációilag, és a negyedik tétel elején azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Állítólag ezt nem lehetett észrevenni, annál is inkább, mert az ismétlésben már teljes mellszélességgel ott voltam.
Szó Dó Dó Ré Mi Mi Szó Mi Mi Ré Dó Dó ..... :)))))))))))

És hát ez a zongora!!! Egy élmény! Hatalmas D-modell, gyönyörű basszusokkal. A Herbert von Karajan alapítvány adománya. Végre lehetett tobzódni a színekben, illatokban... Jaj, nagyon élveztem!

Utána pedig beültünk a Maarja-val közös kedvenc kis olasz éttermünkbe 4esben. És megettem életem leghatalmasabb, és legfinomabb Hawaii Pizzáját, amivel valaha dolgom volt!

MEGCSINÁLTUK!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Szinte repültünk hazafelé Florian barátommal... Megvolt a meghallgatás Riegernél, és

FEL VAGYUNK VÉVE!!!!!
http://www.wolframrieger.homepage.t-online.de/wr/

Ráadásul nem is akárhogy, Florian elmesélte (én nem értettem kistálytisztán mindent, amit utána beszéltek), hogy rögtön az "elit alakulatba" kerültünk, ahol is a következő szemeszterben MINDEN héten, tehát RENDSZERESEN lesz óránk!!!
Florian a nyakamba ugrott, hogy: "Most képzeld el Nóri, hogy egyik este Thomas Hampson-t kíséri, másnap bejön NEKÜNK órát tartani. Keres 10.000 euro-t a koncertjeivel, és utána bejön NEKÜNK órát tartani!! Nóri!! Elértük a csúcsot, amit ezen a főiskolán el lehet érni!! Hallod?"

Hallom. :)

A következő szemeszter tehát Rieger jegyében fog telni. Hanns Eisler, Viktor Ullmann, és Johannes Brahms dalok társaságában.

:))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))

Poroszok és bajorok

A szombat estémet Sophie-Charlotte szalonjában töltöttem a Gendarmenmarkt-on. Abból a célból, hogy jobban megismerjem a poroszokat. Na meg, hogy Maarja-nak lapozzak.

Ok, hogy egy kicsit érthetőbb legyek: Maarja barátném játszott a Berlin-Brandenburgi Tudományos Akadémia "Ismeri Ön a poroszokat - valóban?" című rendezvényének a keretében. Én meg felajánlottam, hogy lapozok neki. Meglepetésemre egy nagy-nagy programhalmaz közepébe csöppentem bele, ahol a poroszok történelmétől kezdve a zenéjükön, irodalmukon át, egészen a csákóhajtogatásig minden volt.
Maarja kétszer játszott, másodszor este tizenegykor, úgyhogy előtte volt időnk picit körbenézni.
De nem jutottunk messzire, mikor is belénkbotlott egy néni, aki megkérdezte, hogy mi volt az, amit Maarja játszott, majd ezek után nem lehetett leállítani. Minthogy barátném némettudása finoman fogalmazva is elég hiányos, én próbáltam meg negyedóránként egy-egy mondatot halálmegvető bátorsággal közbeszúrni, hogy hátha sikerül lerázni. De ez az a fajta néni volt, aki ha egyszer elkezdi, akkor...
Úgyhogy először kénytelen-kelletlen, majd egyre növekvő érdeklődéssel hallgattam lelkes elbeszélését egy bizonyos porosz hercegről, aki a politika mellett zenével is foglalkozott, nem is csak úgy akárhogy: nagyon jól tudott zongorázni (akárhová ment, mindenhova vitte magával a zongoráját, vagy jobb híján vásárolt egyet), zenét is szerzett, és még Beethoven-t is ismerte.
A néni (Jutta Kern) csillogó szemmel mesélte továbbá, hogy öt éve foglalkozik a zenéjével, meg a leveleinek feldolgozásával, és hogy milyen izgalmas, sokszínű személyiség volt, és talán fog tudni tartani egy előadást valamikor erről a hercegről, és akkor szüksége lenne valaki lelkes fiatalokra, akik el tudják játszani a műveit...
A végén már nagyon szívesen hallgattam volna, de láttam, hogy Maarja már tűkön ül, egyrészt, mert egy mukkot sem értett az egészből, másrészt meg meg akart hallgatni egy koncertet.
Így aztán gyorsan elnézést kértem, de elhívtam a nénit a keddi koncertre, ahol majd a Brahms-ot fogjuk játszani. Utolsó szó jogán megkérdezte, hogy véletlen nem ismerem-e Armin Thalheim-et (az improvizáció-tanáromat), mire mondtam, hogy de, ő is ott lesz kedden, jöjjön el, és majd beszélünk. Hiába, Berlin is csak egy kisváros...

Sajnos az én németem se tökéletes még. Ezekután megpróbáltam beülni egy előadásra, ahol Kleist által, neki, és róla írt levelekből olvastak fel. Nagyon kellett koncentrálni, hogy bármit is megértsek belőle, de amit megértettem, az alapján nagyon el kellett, hogy gondolkozzak.
Elképzeltem, ahogy ezeket a leveleket kézzel írták egymásnak, mondjuk talán gyertyafénynél, a lúdtollat a tintába mártogatva. És aztán ezek a levelek napokat, akár heteket is utaztak a címzetthez. És a viszontválasz is hasonlóan napokat-heteket zötykölődött tolnán-baranyán át...
Hol vagyunk mi ehhez képest, hova tűnt a személyesség igénye, a megértés, és a megértettetés vágya, a kifejezés finomsága, pontossága, ebből a mi gombnyomásra működő instantvilágunkból?!

Maarjával elhatároztuk, hogy erre az estére valami új helyet keresünk. Szerettünk volna inni valamit erre a hosszúra nyúlt estére, mielőtt elmegyünk aludni.
Közvetlenül a Spree mellett, a friedrichstrasse-i megálló közelében gyorsan meg is találtuk, amit kerestünk. Megláttuk a zongorát a kirakatüvegben, meg a kis "reprodukciókat" a falon lógva, a kis kerek, összezsúfolt asztalokat, a gyertyafényt, és rögtön tudtuk: EZ AZ!
"A" Van Gogh.
Én a shaker-fiú határozott lebeszélésére ellenére egy calvados-koktél-t rendeltem. Legalább almapálinka formájában legyen velem Remarque...
Maarja sörözött. És jót nevetett rajtam, hogy egyrészt mennyire nem bírom az alkoholt, másrészt meg mennyire megered a nyelvem tőle. Méghozzá angolul!!
Aztán egy srác leült a sarokban lévő zongorához, és a legkellemesebb jazz-számokat kezdte játszani, de úgy, hogy helyenként a szívünk majd' megszakadt tőle. Meg is állapítottuk, hogy hát ez sem az a vidám műfaj...
Csordultig telt lélekkel, félig alkoholmármorban aztán fél kettőkor hazafelé vettük az irányt a sárgára kivilágított "darvak" alatt a szemerkélő pihe-esőben.

* * *

Ma én működtem közre Florian barátom Vortragsabendjén a főiskola charlottenstrasse-i épületében. Ez a berlini debütálásom is volt egyben az Eisler diákjaként.
Jelen volt úgy 50-60 embernyi közönség, két énektanár az énektanszakról, Anita Keller, a szuper-szuper zongorakísérő, és a fellépők.
Nem is tudom mikor játszottam utoljára ilyen jó zongorán, ilyen jó teremben. Isteni volt!! Két dal mindösszesen, de nagyon élveztem. Sokat dolgoztunk Florileinnal, úgyhogy nem izgultunk, mert tudtuk, hogy mit akarunk.
Nagyon megdicsért utána mindenki. Az énektanárok, Anita, az énekesek. Egyszóval nagyon jó élmény volt.
Florian-tól kaptam hálaképpen egy zacskó iiiiiiiiiiiisteni finom mascarponés csokival bevont mandulát, és egy valamilyen spéci teát. Még nem tudom milyen íze van, mert még ázik...
Nagyon pozitív élmény volt!
És aztán Scot Weir (Florian énektanára) az egész osztáláyt meghívta vacsorázni a "Maximilian's"-be, ami egy bajor étterem a Friedrichstrasse-ban.

Ha el tudtok képzelni egészségtelen kaját, akkor a bajos biztosan az!
Voltunk vagy 15-en, mindenki rendelt valamit, és persze mindenki körbekóstolgatta a többiekét is.
Kezdetben vala a perec. Kb. olyan, mint amit nálunk bécsi perecként árulnak az operában, csak annál valamivel keményebb a tészta, és nagy darabokban sütik rá a sót. Florián - mindenki nagy örömére - rendelt előételnek Weisswurst-ot (fehér virsli), amit, mint kiderült, meg kell hámozni. (Én is szoktam venni a boltban, de kisütve szoktam enni, nem megfőzve, és sose hámozom meg) Ez pediglen nem is olyan egyszerű, nagy mulatság lett belőle, meg pirulás... :)
Ja igen, és ÉDES mustárral tényleg nagyon finom.

Aztán jöttek a főételek, zsírban tocsogó steakek, báránysültek, sertéscombok, marhapörköltek (gulasch álnéven). Nagyjából nekünk is van mindegyikből.
Én könnyedebb ételt szerettem volna igy estére, úgyhogy hagytam magam rábeszélni valamire, amiből egy dolgot értettem, hogy lazac lesz benne.
Hát én még ilyen fura keveréket nem ettem!
Eddigi ismereteim szerint a lazacot az ember szépen becitromozza, majd egy kis salátával megeszi. Ez úgy nagyjából stimmelt is. Csakhogy kaptam még hozzá TORMÁT (!!), iszonyat zsíros KRUMPLILÁNGOST (!!!), és a salátában jócskán volt BAB (!!!!!!) is.
Ha ez nem lett volna elég kalória (én már a perecnél tele voltam), jött még a desszert-kör.

Volt császármorzsa (Kaisreschmarn), aminek az állaga kb. egy dupla adag tojással készített palacsintatészta és a mi otthoni smarnink közé tehető, porcukorral, mellette külön, fáin kis edénykében szilvaszósszal. Még elmondani is édeskés, hát megenni.
Amit én kaptam, az egy fagylaltospohárba pakolt elképesztően édes erdeigyümölcs-szirup a tetején vaníliaszósszal és csokidarabokkal. Hárman nem bírtuk megenni...
Amit nem kóstoltam, de gyönyörűen nézett ki, az az almásrétes. Gyanítom, hogy ízre a nagymamám almáspitéje kenterbe verte volna ezt,viszont egy nagy lapostányéron, egy gombóc csibesárga vaníliafagyival, és egy kb. ugyanakkora adag tejszínhabbal hozták ki, aminek a teteje reszelt pisztáciával és mandulával volt beszórva... Hmmm.......... Nagyon is étványgerjesztő volt.

Mindezzel együtt a bajor konyha csak és kizárólag egyetlen módon vett le a lábamról - még most is alig birok megmozdulni...

Óhatatlanul eljön a pillanat, amikor egy ilyen lakoma közben az ember elindul megkeresni a mellékhelyiséget. Ezen utam közben beleakadtam a egy hamisítatlan, bőrgatyás-hózentrógeros, tenyerestalpas, vadászsapkás, bajor fúvószenekarba, akiknek a tevékenysége 10% zenélésből, és 90% sörivásból állt. Természetesen az eltalált hangok aránya fordított arányban volt a megivott sör mennyiségével.

És, hogy teljes legyen a Nagy Bajor Élmény, elfelé menet még elkaptunk egy pár percet a tánccsoport bemutatójából. Hát hmmm. Florian jót nevetett, mikor mondtam neki, hogy hát úgy veszem ki, hogy mint ahogy a bajorok ételei sem túl kifinomultak, úgy a táncuk sem kifejezetten az eleganciáról, finomságról, és trükkös koreográfiáról szól...

Hát igen Nóri, de ez is Berlin!
Ez is Berlin!

Heldenleben sörrel leöblítve

A ma este tanulsága:
Soha ne menj haza koncertről félidőben!

A főiskola zenekara játszott a Konzerthaus-ban.
Az első felében hiába vártam a csodát, mert ugye én mindig azt várom.
Nem jött.
Pedig a Brahms kettősverseny egyike a legkedvencebb műveimnek.
Ez inkább valami nevetséges motyogás volt a szólisták részéől, szegény zenekar meg alig győzött alájuk menni dinamikailag. Olyannyira, hogy helyenként már-már egészen impresszionista stílusjegyeket kezdett felvenni a hangzás.
Ezzel együtt minden hang szépen a helyén volt.
De persze a szép zagyvaság is csak zagyvaság...

Egy dolog miatt maradtam ott. Na jó, kettő. Az egyik Maarja, a másik pedig, hogy koncert után kellett találkozzak egy hegedűs lánnyal.

Ezért aztán tanúja lehettem egy fantasztikus Heldenlebennek. Pontosabban: fantasztikus, sírnivaló, magábavonzó, mesélős, romantikus, hihetetlencsodaszép Heldenleben-nek.
Elfelejtettem, hogy egy koncertteremben ülök, elfelejtettem, hogy az ismerőseim játszanak, elfelejtettem minden búm-bajom. Csak ültem, hagyva, hogy magába szippantson a Zene.
A koncertmester lány hegedűlése valami egészen frenetkus-zseniális volt. Neki kellett volna hegedülnie a Brahms-ban is.
Minden hangja mesélt, elmondott valamit, sírt, elcsuklott, felbátorodott, ellenkezett, hozzásimult. Egyszóval élt-Élt-ÉLT!!!! És mindezt vaárázslatos, kiegyenlített hangszínnel.
És hát ez a mú is gyönyörű! Majd egyórányi folyamatosan lebilincselő történet szavak nélküll.
Tényleg. Szimfonikus elbeszélő költemény.

Nagyon odavagyok. Ilyen estékért érdemes élni.
Megint rá kellett jöjjek, hogy mekkora dolog, hogy itt lehetek, hogy ebben az iskolában tanulhatok ezek között az emberek között!

Danke schön HAnns Eisler Hochschule für Musik!

p.s.: Vajon hogy került a Konzerthaus menzájának söröspohara a hátizsákomba??! :)

Rendőrség

Marstall, 21:52
Florian-nal próbavégeztével hazafelé indulunk, illetve előbb leadni a teremkulcsot. Az előtérben átható cigarettaszag. Florian beleszippant a levegőbe, és jól hallhatóan, színpadiasan megkérdezi:
-Te is érzed?
Veszem a lapt, és huncutul portás felé fordulok.
- Igen itt valaki hatáozottan cigizett... Nem tilos ez január óta? Szerintem ki kéne hívni a rendőrséget...
A portás bácsi kicsit lehajtja a fejét, és a szemüvege fölött szúrosan rámnéz, majd füstös-reszelős hangon közli:
- Frau Füzi, ha kihívja a rendőröket, akkor biztosíthatom, hogy soha többet nem kap itt gyakorlótermet...
- Ja, ha így van, az mindjárt más... És mondja, esetleg van tüze? :)

Azóta akárhányszor megyek gyakorolni, mindig rákérdez, hogy mikor jönnek a rendőrök. Mindig mondtom, hogy most nem tudom hívom őket, nincs pénz a telefonomon, vagy állandóan foglaltak, stb-stb.
Ma megkértem, hogy mutassa meg, hogy hogyan lehet lapot cserélni a fénymásológépben. Mikor megmutatta, ünnepélyes esküt tettem, hogy soha többet nem gondolok a rendőrségre...

Apróság

A Nollendorfplatz U-Bahn megálló lépcsője alapvetően semmiben sem különböznek a világ összes metrómegállójának lépcsőjétől. Unalmas, szürke kőből van, a lépcsőfokok szélén fehér csíkkal, figyelmeztetőül (ha valaki nem látná) hogy lépcső, azaz szintkülönbség.

Ha fentől közelítesz, egy bizonyos távolságból nézve csak a fehér csíkok látszanak. És ha szép lassan közelítesz, akkor finoman, lassan előbújnak a szürke részek. Kinyílik a látvány, mint valami legyező. Mint egy Vasarely kép...

Ejtőernyő, döner, Florian

Ma öt méterrel a föld felett közlekedtem a világban!
Álltam a nollendorfplatzi U-Bahn megállóban maximumra felhangosított Philipp Glass-szal a fülemben, és csak sugároztam, mint egy atomreaktor. Philipp Glass miatt is, meg mert rájöttem, hogy honnan ismerős a zene.
Persze az ember nap, mint nap rájön dolgokra, de nem mindegyiknek tud így örülni.
Kb. úgy éreztem magam, mint Amelie, abban a jelenetben, amikor "megvilágosodik". Tudjátok, amikor a vak embert kíséri át elképesztő lendülettel az úton, és mindent elmesél neki, amit a lát.
Fények, energia mindenhol körülöttem, bennem, általam.

Ebben az állapotomban bevillant egy mondat: Milánóban láttam vagy két éve, a szülinapomon. Hihetetlen, hogy az ember agya miket nem képes tárolni! Akkor csak egy pillantást vetettem rá (valami óriásplakáton lehetett), meg talán fel is írtam magamnak aznap este valahova, de azóta sosem jutott eszembe.

És most ott a megállóban, dübörgő Philipp Glass-szal a fülemben, és egyszercsak belém hasított:
"Mind is like parachut: it's working only if it's opened"
("Az elme olyan, mint az ejtőernyő: csak akkor működik, ha nyitva van")

* * *


Nem meséltem nektem még a kedvenc Döneresemről. Pedig ha Berlinben jártok, mindenképp el kell menni hozzájuk! Mert mindig nagyon vidámak, mert mindig kedvesek. És persze nem utolsó sorban isteni és hatalmas a dönerjük.
Bár lehet, hogy a mennyiség az illető mosolyától is függ kicsit... Én ma például akkorát kaptam, hogy kettéállt a fülem tőle. :)
És az utóbbi időben már ingyen teát is mellékelnek hozzá. Csak nekem... De ha velem jöttök, akkor nektek is! Ki van próbálva, múltkor magammal vittem Maarja-t, és ő is kapott.

Ja igen, hogy hol...
Alexanderplatz, nyugati-felső sarka. Galeria áruházzal szemben. DönerInn Azt kiabálják mindig, hogy "döner macht schöner", a pólójukra pedig az van írva, hogy "Qualitat ist kein Zufall", azaz:

A minőség nem véletlen.

Jó étvágyat! :)))

***

Florian-ról sem meséltem még. Pedig az utóbbi időben sokat vagyunk együtt.
Florian a kedvenc énekesem, igazi, szőke-kékszemű, hatalmas szívű német fiatalember. És tök bolond. Még rosszabb, mint én, pedig ha nagyon eleresztem magam, akkor bevallhatjuk, hogy én sem vagyok semmi... ;) Na de ismertek.

Múlt vasárnap elkezdtünk együtt dolgozni. Akarunk felvételizni Wolfram Rieger Lied-Klass-ába a második szemeszterre, és erre kerestünk darabokat.
A drága azzal kezdte, hogy elémtornyozott 1-2000 oldalnyi dalkötetet, hogy akkor ebből lehetne választani... Lelkesedésben tehát nincs hiány! :)
Azóta már kiválasztottunk három dalt, és azt gyakoroljuk agyba főbe. És közben már a fél ének tanszakot elhozta nekem, hogy akkor nézzük meg együtt ezt, meg azt, merthogy velem milyen jó... :))

Tegnapi próba után elmentünk a postára, mert mindkettőnknek kellett valamit intézni. Mikor sorban álltunk néhány pillanatra eltűnt az akciós borítékok között. Mikor sikerült mindent elintézni és már kifelé tartottunk, egyszercsak a hátam mögött termett, és valamit villámgyorsan a hátizsákomba dugott, majd rejtélyes mosollyal elszaladt.

Egy ceruzát kaptam tőle radírral, meg hegyezővel... Nagyon meglepett a figyelmességével. Apróság, és mégis! Az egész napot végigvigyorogtam utána.
Merthogy tök kibuktam délelőtt, hogy sosem találom meg az írószerszámaimat a feneketlen hátizsákomban.
Sajnos arra nincs garancia, hogy ajándék-ceruzákat nem nyel el a kisgömgőc táska... Majd jobban odafigyelek.

Jácc!

Thalheim tanár úr ránézésre inkább olyan zenetudós alkat, 60 felé közelítő, már jócskán pocakos, szemüveges, kicsit nyakát behúzva tartó bácsi. Minden lépése olyan súlyos, mintha már beletörődött (ez is milyen szó???!!) volna a világ összes rosszaságába. És közben mégis mindig egyformán sugárzik belőle a visszafogott életöröm. Olyan németesen, ugyebár.

Tudom, most sokan ki fogtok nevetni, de nálam ez valahogy kimaradt.
D-mollban feltettünk egy jó kis szeptimes, nónás, szekvenciát, és erre improvizáltunk tegnap egy órán keresztül. Jó játék! :))
Mikor én kerültem a basszusba, rögtön megvariáltam ritmikailag a dolgot, hogy ne csak mindig pőre akkordok legyenek, az olyan unalmas...
Thalheim tanár úr egyből ráharapott, hogy na hát akkor, ha swing, hát legyen swing! :) Mutatott egy-két kíséretvariációt, aztán uzsgyi, belevetettük magunkat a zenébe.
Hárman voltunk lányok, rajtam kívül mindenki régizenél, az egyikük még zeneszerzést, meg elméletet is végzett az Eisler-en, a másik lány pedig csembalista (Szingapúrból! Kétszer-háromszor simán beleférne a kabátomba). És olyan felszabadult zenélés-ökörködést csaptunk, hogy sajnálom, hogy nem hallottátok! :))

u.i. Mai találós kérdés: Mi a Jazz németül?
(megoldás a címsorban)

Mese a cetliről

Egyszer volt, holnemvolt, az üveghegyeken túl, ahol a kurta farkú malac túr, szóval volt egyszer Berlinben, a Hanns Eisler charlottenstrassei épületének 5. emeletén - egy cetli.

Ráírva pedig:
Zongorista kerestetik. Szólóestekhez, amit egy színésznő ad. Pontosabban színésznő és dramaturg.

Szóló zongora, dalkísérés, versek. Igazi színdarabkészítés kettesben.

SZÍNDARABKÉSZÍTÉS!

:))))))

Nórika azonnal cuppan, és lőn - egy telefonbeszélgetés ma este.
Szimpatikus, gyönyörűen, érthetően beszélő női hang.

Zongoristája már van, de "langfristig" keres valakit, és a mostani csak félmegoldás. És hű milyen jó, hogy én pont ezzel foglalkozok.

És akkor ugye hívhat, ha a zongorista megbetegszik?

Telefonszámcsere.

Mondtam, hogy áprilisig nagyon elfoglalt vagyok, meg nem is vagyok itt, de utána!
Áprilisban beszélünk!

Bis dann!

Levakarhatatlan a vigyor a képemről! Íme:
:)))))))))))))))))))))))))))))))

Patricia

Patriciát eddig sem kedveltem különösebben, de most aztán végképp elintézte, hogy ne is erőlködjek tovább ilyen jellegű projekten.
Patricia tudniilik a német kürtös lány, akivel itt a Brahms-triót csináljuk.
Ma játszottuk először végig, és hát, hogy is mondjam. Nem volt túl fényes senki részéről. És ezalól persze én sem vagyok kivétel.

A darab 35 perc, és mind a négy tételnek megvan a maga (gyönyörűséges) nehézsége. Embertpróbáló feladat végigjátszani. Legjobban a hegedűs leányzó (Barbara) bírta koncentrációval. Viszont ennek következtében a lélek az kevéssé akart előjönni a hegedüléséből, inkább csak olyan lejátszásféle volt a dolog. Én meg ettől hülyét kapok.
Próbáltam őket szurkálni, meg vinni, dehát épp elég a zongora szólamot végigjátszani, nem még két embert cipelni magammal. Szóval a vége mindig egy jókora koncentrációkiesés lett.

Visszasírom a karácsonyi gáboros (Berán,Bizják) olvasópróbát. Annyira jóóóóóóóóóóó volt, hogy reagáltak, hogy éreztek, hogy akartak, hogy "előre dőltek".

Ezzel a két leányzóval általában praktikus dolgokról van szó, úgy, mint kötőívek, crescendo-jelek, ritartando, hol kezdődik, meddig tart, ilyesmi. Érzésekről, érzetekről nincs nagyon szó. Kedvenc Patriciám a második tétel dolce melléktémájára (öljetek meg zenetudós kollégák, de esküszöm fogalmam sincs a pontos terminus technicus-ról egy Scherzo tétel estében) egyszer talált annyit mondani, hogy ez itt a "nő az ágyban". Wie bitte???!!!

Noshát, történt vala, hogy elkezdtük átbeszélni a darabot, és eljutottunk a második tétel triójához. Ezzel van a legtöbb gond, eleve nem tudunk megegyezni, hogy mi a tempó. Ők kb. fele olyan lassan játsszák, mint én gondolnám. Megértem őket, merthogy vonós, meg fúvós hangszeren lehet gyönyörű hosszú halk hangokat játszani, na de kérem, szegény szerencsétlen zongorával nem tudok mit csinálni. A hang megszólal, aztán annyi. Szóval szerintem egy nagy gyömöszölés, amit csinálok, mialatt ők kiélvezkedik a nagyrészt kíséret funkciójú hangjaikat.
Mondtam is volna ezt, de a hegedűs lány beelőzött, és mondta Patriciának, hogy túl hangos. Ő ebben látta a gyömöszölés okát.
Már sokszor volt ilyen jellegű probléma, nem csak vele, hanem mindenkivel a trióból, szépen megbeszéltük, és az illető visszavett magából.
Ehhez képest Patricia ma megmakacsolta magát, és annyira feldühödött azon, hogy ő hangos (jelentem, néha saját magamat sem hallom saját tőle), hogy épp csak a kürtjét nem vágta földhöz mérgében.
Na nem részletezem, az a lényeg, hogy hihetetlen agresszivan ragaszkodott az igazához, ami ebben a helyzetben hihetetlen butaságról, és a darab át nem hallásáról, és nem ismeretéről is tanúskodott, plusz arról is, hogy Patricia egyáltalán nem alkalmas együttzenélésre, ha ennyire nem hajlandó semmilyen kompromisszumra.
Visszapörgettem magamban a dolgokat, és már a legelső próbán is hihetetlen határozottsággal söpörte le az asztalról, bármit is javasoltam, kértem. Persze biztos én is nyuszi vagyok, de az az igazság, hogy nem látom értelmét nagyon vitatkozni vele. Minek, ha úgy is csak az számít, amit ő gondol?

Hát szóval olyan feszültség kerekedett a két német lány között, hogy csak néztünk egymásra Forster-Smith-szel (tanár úr) tágra nyílt szemekkel... Na tessék, a németek ilyet is tudnak.

Pedig előtte olyan jó kedvem volt a reggeli majdhogynem-itt-a-tavasz napsütéstől. Talán októberben sütött utoljára ilyen szépen...

Ark Loki, Banana Kiss

Vajon milyen az, amikor Bádogember az "óz"ból elkezd Ark Lokizni? Kb. olyan lehet, mint én voltam ma reggel. Minden ízületem recsegett ropogott. A nyakcsigolyáim egymáson való csúszkálását egyenesen rettenetes volt hallgatni.
Szép szisztematikusan. Sokat felejtettem.
Élvezettel kínoztam magam. Felülés, fekvőtámasz, lovaglóállás, ütések, rúgások. Szépen, precízen minden mozdulatot figyelve, lassan, koncentrálva.
Egy óra edzés után új embernek éreztem magam. Kifáradt, de új embernek.
Karesz büszke lenne rám.

Alkoholmentes este Maarja-val. Hogy kipihenje a finn haverjai múlt heti alkoholgőzös látogatását. Ültünk, eszegettünk.
Utálom a bájcsevegést... Jól elszórakoztattam magam.
De a nacho (mexikói izé, még sose ettem) ízlett a ráolvasztott sajttal, meg az avokádókrémmel. Banana Kiss-el leöblítve majdnem isteni.

Gefühlmeldung

http://www.youtube.com/watch?v=S-dehFb13P4

Spanyolhon, tükörjég, csiga

Mondtam már Nektek, hogy mi szeretnék lenni, amikor majd nagy leszek?

Ella Fitzerald a Montreux Jazz Fesztiválon,
vagy
Holly Hunter a "the Piano" c. filmben,
de leginkább
Maria Serrano (??) ma este a Philharmonie kamaratermében. Különös tekintettel az utolsó 10 percre.

(Na jó, még lennék Wolfram Rieger is bárhol, bármikor :) )

Szóval ez a ma este döbbenet volt. Egyfajta hipnózis. Nem is tudom. Elhozták nekünk Spanyolországot. A mediterrán ember hihetetlen életörömét, energiáját, érzékenységét.
Na és persze vadságát.
Hát utoljára talán New York-ban a Broadway-en láttam ilyen táncolást.
Csak néztem a lábakat, de nem világos, hogy hogy lehet ilyen gyorsan, ilyen bonyolult ritmusokat... Csak tátja a száját az ember.
2 szál gitárral, egy klarinéttal, egy dobbal, tapssal, tánccal csodát tettek velem ma este! :)
Olyannyira, hogy a hátizsákomat majdnem a ruhatárban felejtettem.
Visszamentem érte.

Aztán hazacsúszkáltam Spanyolországból a tükörjégen.


u.i, : Ja igen. Csak az utolsó percben derült ki, hogy akit látunk, az valójában nem is Maria Serrano, hanem valaki más. Egy Dulce Amargo nevű.

u.i. a tükörjégről jut eszembe a csodacsiga esete a jéggel á lá Romhányi:

Egy csiga azt leste a magas buckáról,
hogy ki jégre megy, elhasal, bukdácsol.
Figyelte csak egyre, dideregve, fázva,
mert érdeklődését roppant felcsigázta.
Majd töprengve egy-két hetet,alkotott egy elméletet:
- Talpon marad a síkoson, ki csak araszolva oson.
És hogy bizonyítsa ezt az eszes tételt, jégre ment,
és estig csúszott is egy métert.
Látjátok! Nem esem! Csúszó csoda vagyok!
-szólt ki diadallal, aztán ODAFAGYOTT.

Mme Triste

Összegyűrt, üres kétdecis siólédoboz a kuka mellett. Még a szívószál is benne van. Ez vagyok én...

Most egy ideig nem kaptok Remarque idézeteket, mert a nagy pakolásban csak épp a "Diadalív" maradt otthon. Sebaj, majd februártól... Addig is olvasgassátok a régieket. Én s azokon élek.