Oktoberi katalogizáláskényszer, avagy Berlin felett az ég…

…újra viszonylag tiszta. Vagy legalábbis feljebb vannak a felhők, mint az utóbbi napokban.
Egész misztikus érzés, amikor az ember csak a tévétorony alsó felét látja a gomolygó ködben. Nem lehet tudni, hogy ez a semmibe vesző betonláb vajon egész a mennyországig visz-e, vagy még mindig a forgó étterem-gömbben és a rádióantennában végződik.
A lichterfeld-i kastély kertjét keresem. Fogalmam sincs, hogy szép-e, vagy egyáltalán érdekes-e, mindenképp akartam egy kis nyugalmat magam körül, egy kis természetet, fákat, bokrokat, vizet, leveleket, minél kevesebb embert.
Sűrű volt az október a Mendelssohn Doppelkonzertre a rengeteg próba, verseny, aztán koncert Schwerin-ben, koncert a közép-európai dalprojekttel Hamburgban, arról nem beszélve, hogy elkezdődött az életem az “Eisler” rendes diákjaként.
Arra sem volt időm, hogy az egyéves ittlétemre gondoljak, összegezzek, terveket készítsek, nem is tudom… Biztos csak az én katalogizáláskényszerem, hogy mindent szeretnék valahogy megőrizni. Például a koncertélményeimet, mert abból is volt rendesen.
Például láttam az Anyegin-t a Staatsoperben, Barenboim vezényelte. És átéltem életem első skandalumát is egyúttal, amikor a szünet után a nézők egyik fele kifújolta a rendezést, míg a másik fele hangos bravózással és lelkes tapssal üdvözölte a belépő Barenboim-ot.
A rendezés tényleg "érdekes" volt, de annyira nem borzasztó, hogy ki akartam volna fújolni. Minthogy se a színpadi mozgásnak, se a jelmezeknek nem volt köze, de nagyon nem is zavarta meg a drámai és zenei történést, így aztán sokkal inkább lehetett ezeket élvezni. Ez volt az első élményem Barenboim-mal. És azt az egyet leszámítva, hogy nem tudom én hogy tudnék a kezére játszani, egyszerűen leírhatatlan élményben volt részem. Napokig csak támolyogtam utána… Hihetetlen volt, ahogy ez az ember beült a kisszékére, hosszú percekig alig megmozdulva, de elképesztő belső koncentrációval ott ült, és sugározta magából a zenét. És aztán amikor hirtelen felpattant, és az egész testével szinte behajolva a zenészei fölé dirigált, annak olyan elementáris hatása volt, és olyan hangok szólaltak meg, amilyeneket még sose hallottam. Egy egész operán keresztülnyúló feszültségívet létrehozni, talán ez az igazi művészet…
Tomboló, szűnni nem akaró tapssal köszönte meg a közönség ezt a fantasztikus élményt.
Játszott még a főiskola zenekara is Sir Simon Rattle-lel. Mint utólag kiderült, a fia hozzánk jár, és Magdalena Kozena (aki a Haydn koncertáriát énekelte) a felesége.
Ez a két ember… Nem tudom hány évesek, de a kortalan derű lebegett körülöttük. Az az egyszerű szerénység, ahogy kijöttek a színpadra, és aztán ahogy minden allűr nélkül átadták magukat az előttük álló feladatnak… Egész más energiák mozogtak itt, és mégis, az élmény szintén lenyűgöző volt.
Sir Rattle meglepően mereven vezényelt, de az első meglepetést rögtön követte a második, hogy ezek a merev mozdulatok mégis valahogy olyan szuggesztív folyamattá tudtak összeállni kísérve a zene szeretetétől és alázattól átitatott mimikájával, hogy egy csoda volt ezt látni. A kb. 20 év átlagéletkorú zenekar minden ifjonti lelkesedését és tudását bevetette, és gyönyörűen eljátszotta Brahms I. szimfóniáját. Hiába, nincs nagyobb inspiráció, mint egy nagy zenész, aki magával ragad, és mégis alázatos tud maradni.
Ezek járnak a fejemben, ahogy lépegetek az avarban. Eredetileg addig akartam sétálni, míg teljesen gondolattalanná válok. Aztán csak hagyom, hogy jöjjenek, keresztüláramoljanak rajtam a dolgok. Futók jönnek szembe, egy őszes hajú pár egymás kezét fogva egy babakocsival. Egy biciklis, a csomagtartójába tűzött világosnarancsszín rózsával.
A három gyárkémény (hőerőmű?) mint három nyelével felfelé fordított kocka alakú csokijégkrém. A sárga levelek a pázsiton mint szétgurult aranygolyók csillámlanak.
Erről eszembe jutnak a zongorán álló vázában levő virágok. Merthogy délelőtt tanítani voltam. Valaki beajánlott egy családnak, ma voltam náluk először. Két kislány, plusz 30-40 közötti szülők. Onnantól kezdve, hogy a papa kivette a kezemből a kabátomat amikor megérkeztem, és felakasztotta, le voltam kenyerezve. Valahol nagyon mélyen mintha egy királykisassszony bennem…
A lakás visszafogott jómódról tanúskodik. A falon ízléses képek, a polcon ezer jóféle könyv, drámák, és RENGETEG kotta.
Az egyik kislány két éve már furulyázik, a másik egy miniatűr hegedűvel jön, a mama eljátssza nekem ha kissé merev ujjakkal is, de egész jól az egész Für Elise-t, a végén a papával Beethoven hegedű-zongora szonátát blattolunk. Kölcsönösen le vagyunk nyűgözve.
Hirtelen megértem, hogy mit is jelenthetett Schubert és Mendelssohn és Brahms idejében a házimuzsika. Milyen szép, hogy emberek, akiknek nem ez a hivatásuk, ilyen magas szinten tudjanak zenélni, és hogy igényük van rá. Ők meg nekem örülnek, és máris azt kérdezik, hogy milyen hosszúra tervezem a berlini tartózkodásomat… J
Búcsúzásként még viccelődünk, hogy én leszek az ő “family trainer”-ük…
Egy süllyedőben és egyidejűleg korhadófélben lévő hajóra emlékeztető játszótér mellett elhaladva az jut eszembe, hogy ez lesz a 10. jubileumi évem, hogy tanítok… Összeszámolom, hogy, ha minden igaz, 16 tanítványom volt ez idő alatt, és ebből csak 2 nem tartott ki egy évnél hosszabb ideig. Ez elég dícséretes aránynak mondható, azt hiszem.
Hirtelen Spandauban vagyok, és látom a sok élénk tekintű kislányt, akik Taisia tanítványai, és a koncertet jöttek meghallgatni. Taisiával játszottam a Mendelssohn Doppelkonzert-et. Ukrán lány, Ungvárról. Megbízhatóan, ámde kicsit mereven zongorázik, velem szemben, aki szabadon és mindig másképpen, ellenben kicsit mindig melléütögetve. Bár a koncertre aztán egész jól megtanultam a hangokat is, szóval fejlődőképes vagyok ezügyben.
Sok munkánk van a Mendelssohn-ban. Azonkívül, hogy szerdánként kijártunk Spandau-ba vagy két hónapon keresztül (mindig 1 óra oda, 1 óra vissza, és még kb. 60-90 perc próba), még külön is próbáltunk, és hát egyedül is meg kellett tanulni a művet. Én elég sokat foglalkoztam a zenekari partitúrával – márcsak a gyakorlás kedvéért is, meghát sosem árt, ha az ember az egész művet ismeri.
Amatőr zenekarunk volt, nagyszerű, lelkes laikusok. Ebből kifolyólag kellemes próbáink voltak, igyekeztek, és egész jól eljátszották az utánunk következő Mendelssohn hegedűverseny anyagát, ami pedig egyáltalán nem könnyű. De megvoltak a korlátaik, amivel együtt kellett őket szeretni. Erre kicsit ráment a gyönyörű második tételünk, amitől nekem a főpróbán majdnem elment az életkedvem. De amikor a koncerten ott ült 2-300 ember, és valami szépet vártak, akkor azt hiszem mindannyian új energiákat, és inspirációt kaptunk, és erőn felülit hoztunk létre. Mellesleg a nézők a templom elviselhetetlen kavargó-másnaposság-akusztikájának is jót tettek.
Mindent összevetve jó élmény marad, most játszottam előszőr életemben igazi nagy zenekarral.

Már hazafelé az S-Bahn-on. Mellettem egy szemüveges kisfiú, oldalán egy játékpisztollyal, mellette az apukája. Sokáig csendben ülnek, a kisfiú a lábát lóbálja. Épp akkor szólal meg, amikor arra gondolok, hogy vajon meddig bírja kérdések nélkül.
- Apa, miért hívják a következő megállót Tűzpatak utcának? (Feuerbach Strasse)
- Egy ember miatt, akinek ez volt a neve.
- És ez az ember tűzoltó volt?
- Nem, filozófus…
Közeledünk a megállóhoz, a kisfiú arcára mérhetetlen várakozás ül ki. Láthatólag nem jutott el hozzá az apja válasza, csak a fantáziáját megmozgató tűzpatakon jár az esze, alig bírja kivárni, hogy a lassító S-Bahn megálljon, és feltáruljon az ajtó mögötti világ.
Összeráncolt homlokkal nyugtázza, hogy a “Tűzpatak utca” is csak egy olyan megálló, mint az összes többi. Kis arcára kiülnek a gondolatai - milyen unalmas is a felnőttek világa…

Hazaérve lakótársam azzal a hírrel fogad, hogy – juj milyen jó! - zuhanóban vannak a tejtermékek árai. Erre én kezdem el ráncolni a homlokomat, és nem értem, hogy hogy lehet az, hogy miközben gazdasági válság van, az árak nemcsak hogy lefelé mennek, hanem zuhanóban vannak?
Ha jól emlékszem, a cunami érkezte előtt is visszahúzódott a tenger…